Kaszás Máté
Játszótér
„A hazugság megöli a szerelmet. De csak az őszinteség öli meg igazán.” (Ernest Hemingway)
– Már azt hittem, nem jössz el – mondta a nő az érkezőnek.
– Itt vagyok – lihegte a férfi.
– Azt hittem, megfeledkeztél.
– Láthatod, itt vagyok – ismételte meg a férfi, és leült a nő mellé. – Hol akarod, hogy beszéljünk, menjünk presszóba, vagy üljünk be a kocsiba?
– Ne menjünk sehová – mondta a nő. – Maradjunk itt a padon.
– Rendben van.
Délelőtt volt. A játszótéren csak ketten ültek a padon. Arrébb néhány gyerek ugrált, hangoskodott a homokozóban.
A férfi szólalt meg újra, nyomatékosan mondta:
– Nem tudom elhinni... Egyszerűen nem tudom elhinni…
– Pedig ez a helyzet – mondta a nő nyugodtan.
Kis ideig hallgattak.
– Menjünk, igyunk valamit – ajánlotta a férfi, és türelmetlenül fölpattant a padról.
– Mondtam, hogy nem akarok innen elmenni. – A nő sajnálkozva nézett az előtte toporgó férfira.
A férfi cigarettát húzott elő, rágyújtott, idegesen körbejárt a pad körül, végül kelletlenül visszaült a nő mellé.
– Rendben van – hadarta.
– Vagyis azt akarod mondani, ugye, hogy nincs rendben? – A nő néhány verejtékcseppet fedezett fel a férfi halántékán.
– Mondhatjuk úgyis – válaszolta a férfi.
– Sajnálom – mondta a nő. – Sajnálom.
– Ne mondd azt, hogy sajnálod, jó! Nagyon kérlek, ne mondd! – Ahogy hadarva beszélt, a férfi orrán és száján egyszerre dőlt kifelé a füst.
– Akkor is sajnálom – mondta a nő.
– De hiszen ezt akartad mindig! – fakadt ki a férfi indulatosan. – Erre vártál...
– Igaz.
– Most sikerült...
– Valóban.
– Örülj, hogy sikerült...
– Rosszkor sikerült.
– Ez igaz.
Sokáig egyikük sem szólt.
A gyerekek közben otthagyták a homokozót, a gesztenyefa alá vonultak, egyikőjük, egy szőke fiú, előlépett a csoportból, fölényesen magyarázni kezdett a többieknek; máris kétfelé oszoltak, egyik csapat az út felől rohamozott, a másik a fa mögül védekezett, nyomban megszólaltak a gépfegyverek, a levegőben lövedékek röpködtek, akadt amelyik fába csapódott, volt amelyik gellert kapott a betonon, és irányt változtatva haladt tovább a játszótér légterében, ám a végeredmény szempontjából ez teljesen mellékes volt: az utakat pillanatokon belül sebesültek és élettelen tetemek borították, a győztesek elfoglalták a homokozót, a rommá lőtt várra kitúzték a lobogó zászlót, a harc ezennel befejeződött, az orvosok mindenkit meggyógyítottak, úgy a sebesülteket mint a holtakat…
– Kérdezhetek valamit, Károly?
A férfi mozdulatlanul ült, hallgatott.
– Az a lány, az komoly?
A férfi nem válaszolt.
– Ha nem akarsz, nem kell felelned.
A férfi unottant sóhajtott egyet.
– Fiatal, és természetesen nagyon szép, ugye?...
A férfi lehajolt, fölvett a földről egy fadarabot.
– Természetesen – nyögte kényszeredetten.
– Mi lesz, ha majd megtudja? – kérdezte a nő. – Tudod, hogy az már nem titok, ha ketten tudnak róla.
– Meg fogja érteni – felelte a férfi.
– Gondolod, hogy megérti?
– Hiszem, hogy megérti.
A nő a Nap felé nézett most, a Nap balra volt tőle, a férfi jobbra. A férfi nem láthatta, hogy kimeresztett szemmel néz bele a Napba.
– És azt tudja, hogy évekig együtt éltél egy nővel?
A férfi a nőre pillantott.
– Mi van abban?!
A nő szeme fáradtan lecsukódott.
– Igaz – mondta nagyon halkan.
Akkor valaki átkiáltott az út túloldaláról:
– Balázska!...
Aztán újra:
– Balázska!...
A homokozóban kelletlenül felállt egy kövérkés fiú, és a hang irányába fordult.
– Megyek – mondta kedvetlenül.
– Mindjárt dél, és még be sem pakoltál a táskába.
– Miből áll bepakolni!
– Neked az semmi, tudom. Még enned is kell.
– Mondtam már, megyek!
A férfi hirtelen megfogta a nő kezét, kicsit megszorította.
– Nem lehet, hogy tévedés mégiscsak?
– Nem tévedés – mondta a nő, és kihúzta a kezét a férfi tenyeréből. Újra a homokozó felé figyelt.
– Az orvosok is tévedhetnek – mondta a férfi.
– Nem, most nem tévednek – felelte a nő határozottan.
A férfi fölpattant.
– Menjünk innen az istenit!... Legalább igyunk valamit!
A nő továbbra is ülve maradt.
– Nem akarok inni – mondta.
– Akkor sétáljunk!
– Sétálni sem akarok.
– Rendben... – A férfi mogorván visszaült a padra. – Rendben....
A nő most már a férfi homlokán is észrevett pár verejtékcseppet.
– Azt hiszem – kezdte, és nyomban elfordította tekintetét a férfiról –, az lesz a leghelyesebb, ha lemondok róla...
– Szamárság! – vágta rá a férfi azonnal.
Újabb csend állt be kettejük között.
– Legyen meg! – mondta végül a férfi egy nagy sóhajjal. – Az apja vagyok. Meg fogok tenni érte mindent.
A nő a homokozót nézte álmodozó szemmel.
– Szép tőled.
– Tisztában vagyok vele, hogy meg kell tartanod. A te érdekedben mondom.
– Az én érdekemben.
– A te érdekedben, igen. Mindig akartad, hogy legyen, de nem lehetett...
– Igaz.
– Ha ezt eldobnád, az utolsó lehetőséget dobnád el magadtól.
– Hogy tudod!
– Tudom.
A nő gyorsan fölállt és hűvösen ellépett a férfitól.
– Semmit sem tudsz! – Hangja, mint a fuldoklóé, egyszerre egészen fojtott lett. – Semmit!...
Látva a nő hirtelen átváltozását, a férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. De aztán magára találva hamar föleszmélt, vigyázva odalépett a nő mögé és óvatosan megérintette a vállát.
A nő abban a pillanatban amint érzékelte az érintést, sírva fakadt.
– Tehát nem igaz – mondta a férfi egészen nyugodtan. – Csak kitaláltad.
A nő zsebkendőt szorított a szájára.
– Én meg már – nevette el magát a férfi – az apja akartam lenni....
A nő felváltva, hol sírt, hol pedig a férfival együtt nevetett.
A férfi akkor szembefordult a nővel és átölelte.
– Hová menjünk most? – kérdezte. Hangja rendkívül szelíden szólt. – Elviszlek ebédelni, ha akarod.
A nő a fejét rázta.
– Haza is vihetlek.
A nő egyre csak rázta a fejét.
A férfi elengedte az ölelésből, kicsit távolabb ment tőle.
– Azért majd meglátogatlak – mondta.
A nő hűvösen vállat vont.
– Meglátogatlak – mondta a férfi határozottan.
A nő élesen trombitálva kifújta orrát a zsebkendőbe.
– Mennem kell – jelentette be a férfi.
A nő nem szólt, a zsebkendőjét hajtogatta.
– Vigyázz magadra! – búcsúzott a férfi, s még hozzátette: Kívánom, hogy legyél nagyon erős!
– Az vagyok – mondta a nő.
– Helyes – vágta rá a férfi katonásan. – Remélem, nincs harag...
A nő a fejét rázta.
– Helyes – mondta a férfi újra, s azzal elindult, eleinte kis léptekkel, majd egyre gyorsabban haladva kisétált a játszótérről. Egyszer sem nézett vissza.
A gyerekek már jóval előbb szétszéledtek.
A játszótéren csak a nő maradt, és maradt a homokvár, teljesen romokban.