Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

Második kör

(Arnold beszámol orvosának a nyomozók érkezéséről)

 

Az orvosom néha este is benézett hozzám. Megkérdeztem tőle, számíthatok-e vallatóim érkezésére? Mit gondol, eljönnek-e utánam ide, Olohba is? Ha igaz, amit itt mondanak, hogy Hradkovból ők szállíttattak be engem, akkor várhatóan meglátogatnak előbb-utóbb. Mondtam, nekem ezt tudnom kell, hogy még idejében föl tudjak készülni fogadásukra. Ez a munka igazán komoly kihívás lenne nekem; mármint a fölkészülés, úgy értem. Ám az orvos egyszerűen eleresztette füle mellett a kérdésemet. S mikor már nem viselhettem el konok közönyét, s egyenesen a szemébe nézve tettem föl a kérdést, ő válaszképpen széttárta a karját. Mintha azt mondaná, sajnálja, neki, orvosnak, csakis kérdeznie szabad. Mondtam, akkor én most lefekszem, csukja be az ajtót, megkérem. Még álldogált egy ideig, aztán látva, hogy komolyan beszéltem, szó nélkül otthagyott, anélkül, hogy az ajtót becsukta volna. Én pedig nyomban betapasztottam a fülemet kenyérbéllel, lefeküdtem. Persze, amint arra előre számíthattam, nem tudtam elaludni. A nyomozókon töprengtem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a két éles eszű detektív bármikor betoppanhat a szobámba. Bizonyára már jó néhány fontos információt begyűjtötték rólam azóta, hogy utoljára láttak... Én viszont még azzal sem vagyok tisztában, hogy miképpen kerültem a hegyről abba a tetőablakos „cellába”, ahol – fogságomban? – a nagyanyámnak szánt leveleknek jó kétharmadát megírtam. S ahonnan aztán a következő, meg az utána következő, és a még utána következő (az orvosom utólagos elmondása szerint legalább négyszeri) ájulásom után beszállítottak a klinikára. Életem e pontja körül félelmetes űr tátongott emlékezetemben, s nem úgy látszott, hogy ez az űr valaha kisebb lehetne. Igazán mély és maradandó nyomot a nyomozók második hradkovi látogatásának emléke hagyott bennem. Erről számoltam be másnap a beszélőben. Az orvos nem hiába sündörgött nálam este. Egyébként egyáltalán nem érdekeltek a fortélyai. Nem valószínű, hogy személyemet egyszer is komoly vizsgálódás alá vonta volna. Azt mondtam neki, amit az első kihallgatásom során még csak gyaníthattam, az a nyomozók második eljövetelével már teljes bizonysággá vált számomra: hogy a bűntény feltárása ügyében nekik sokkal fontosabb a személyem, mint amennyire én e téren megítélhetem magamat. Az pedig, hogy nemcsak egyszerűen kihallgatnak, de egész életemre vonatkozóan tartalmasan el akarnak velem beszélgetni, rám nézve tulajdonképpen még hízelgő is volt.

S jóllehet – folytattam a nyomozókról szóló történetemet – agyafúrtak voltak, hamar ráéreztem ravaszságaikra. Amiből megint csak azt szűrtem le, hogy komoly céljuk van velem. Ugyanakkor azt is jó időben megéreztem, sejtik rólam, hogy természetem nem egykönnyen becserkészhető. Nem vagyok s nem is leszek soha nyitott könyv számukra, ha mégannyira annak is látszom néha. Rá kellett jönniük (akartam, hogy rájöjjenek!), hogy amikor nyitottságot mutatok, az nálam gyakran csak szerep: kész vagyok kívánságra tálalni magam. Ezzel tulajdonképpen jelezni akartam nekik újra és újra, hogy az eszemet, a figyelmemet, a gondolataimat teljes valómmal birtokolom, s ilyenformán szabad vagyok, és amikor olyasvalamiről vallok nyíltan, ami a helyzetemre nézve éppen tőlem enyhén szólva nem a legszerencsésebb tett, én akkor is e szabadság teljes jogú birtokosaként cselekszem, tehát épp gyakorlom azt.

Erre a viselkedésre nemcsak a bennem maradt tüske miatt kényszerültem (hogyan válhattam ama gyalázatos bűntényben egyáltalán gyanússá a szemükben, én, pont én?!), hanem részint a csökönyösség, a csak azért is kimondom hajtott. Vegyék tudomásul, ha nekem úgy tetszik, igenis túllépek a határokon, azaz, ha a kedvem úgy tartja, jóval többet árulok el magamról, mint amennyire ténylegesen számítottak. Minden elé így megyek, ezt mutattam harsányan, ami sunyin vár rám elbújva. Mint az éjszakai ijesztőim elé gyerekkoromban, akik elől nem hogy nem futottam el (ahogy pedig remélték, egyébként pajtásaim voltak, igaz, akkor még ezt nem tudtam), hanem félelmemben éppen feléjük indultam...

A két nyomozó egy-egy esernyővel érkezett a második találkozásunkra, és mindjárt azzal kezdték, ha nincs ellenemre, sétálhatnánk együtt a vadászház körüli erdőben; szívesen vennék, ha végigkalauzolnám őket a széles erdei úton.

Az út már keskenyebb, mint egykor volt, igazítottam ki őket. S hogy lássák, mennyire szolgálatkész vagyok, máris indultam, hogy mutassam is, amit mondok.

Amint látják, a zöld lassan egészen elfedi a még nyitott helyeket. A kövek közül is egyre erőteljesebben tör elő a gyom. Csak idő kérdése, és mindent beborít a feledés zöldje.

Szándékosan fogalmaztam így. Akkor már pontosan tudtam, hogy befelé megyek, ahonnan nem lesz már visszaút számomra. És hogy a hullámokat is én keltem magam körül, melyeknek előbb-utóbb össze kell csapniuk fölöttem, azzal is tisztában voltam. Mindezt már a Hradkovba való második – hangsúlyoztam az orvosnak – elmenekülésem élménye adta. Mintha büntetnem kellene magamat valamiért, kegyetlenül alászállni a magam feneketlen mélyébe. S egyúttal minden fölmerülő gyanút (következetesen!) magamra terelni; néha már szinte tombolva e vágyat fűtő dühtől, csakis erre törekedtem.

Ha valóban az a célom, hogy hagyom elburjánzani a gazt, szólalt meg a fiatalabb nyomozó, akkor nincs mentség: vadonná változik ez a valaha gondosan alakított erdő.

Azon kívül, hogy a vadászház előtti sövényt visszanyesem, feleltem, láthatják, másutt nem ártom bele magam a versenybe. A versenybe, folytattam, amit már a jövő határoz meg, méghozzá a jelen és a múlt ellenében.

Tehát tényleg eldöntöttem: engedem szabadon növekedni a hajtásokat? Semmit sem szabályozok? Milyen elv szerint döntöttem így?

Ha nagyot akarnék mondani, válaszoltam nyugodtan, akkor azt kellene mondanom, az élet elve szerint.

Pontosabban az Idő elve szerint, nemde? – szólt közbe az idősebb nyomozó. Úgy érti, az időre bízom, hogy elvégeztessék a változás, tette hozzá.

Még csak másod ízben jártak nálam, de máris olyan érzésem volt, mintha legalábbis hosszú heteket töltöttünk volna el együtt, s hogy ezután még sokáig egy lesz az utunk. Hogy a szándékunk voltaképpen ugyanaz, azt kellett éreznem a közelükben. S hogy a meghallgatásommal nemcsak ők jutnak előbbre ügyükben, de azzal rajtam is segítenek. Persze nem tudtam, ők tudják-e vajon, hogy én így gondolkodom.

Épp az öreg gesztenyefák alatt álltunk, amikor a bozótosból a három kutya, előbb csak vicsorítva, aztán őrjöngve-ugatva kirontott elénk. Ez a lehetőség valahogy kiment a fejemből. Persze honnan is gondolhattam volna, hogy itt vannak az erdő szélén. Alig győztem csitítani, szép szóval magamhoz édesgetni őket, hogy a nyomozók nadrágját meg ne szaggassák. Minden bizonnyal az esernyők ingerelték fel az ebeket. Ráadásul a két megszeppent férfi (ekkor látszott csak, hogy az arcok hogyan változnak pillanat alatt: ki a vallató és ki a valló, ki a fogoly és ki a fogvatartó) bután hadonászott a hosszú, fémvégű fekete ernyőkkel. A marakodás-csaholás-vicsorítás-ugatás közepette igencsak meg kellett erőltetnem a torkomat, hogy hallhatóan értésükre adjam: azonnal dobják nekem az esernyőket.

Azt kiáltották vissza, szét akarom őket szaggattatni?

Mire én, szintén ordítva, akkor fogják széttépni mindkettejüket, ha nem azt teszik, amit mondok.

Tulajdonképpen hajlanak rá, hogy elhiggyék, az az egyetlen megoldás, amit tanácsolok, de én is értsem meg őket, szorult helyzetükben hogyan tudnák épp ezt az utasításomat követni? Mi a garancia arra, hogy a dögök ugyanúgy reagálnak majd az ernyők eldobására, mint egyébként ilyen esetben szoktak?

Azt javasoltam erre: dobja el előbb egyikük, dobja el a bátrabb. Dobhatja a kezembe is, elkapom.

Engem nem fognak miatta megmarni?, kérdezték bizonytalanul.

Egészen biztos, hogy nem. S még hozzátettem: ha sokáig szarakodnak itt – igen, pontosan így mondtam, hogy egyben nyomatékosítsam a véleményemet róluk –, akkor hamarosan saját szemükkel láthatják, mint falják be a heréiket. Én mindenesetre megmondtam, amit megmondtam, zártam a mondókámat.

Végül mindketten erőt vettek gyávaságukon, és szinte hajszálpontosan egyszerre hajították el az esernyőket, az idősebb nyomozó maga elé a földre, a fiatalabb pedig határozott lökéssel a kezembe.

Máris elcsitultak a kutyák, a lábamhoz dörgölőzve teljesen megjuhászodtak.

Vendégeim csak ámultak ezen. Később megjegyezték, látszik, hogy keményen betanítottam az ebeimet.

Éppenséggel szó nem lehet itt betanításról, feleltem. Egyszerűen az történt, hogy ami eddig ingerelte őket, ettől a pillanattól fogva a kutyák szemében (eközben a földre hajított ernyőt vettem fel) mozdulatlan, tehát nem él. Másrészt (az elkapott esernyővel hasítottam a levegőbe) hozzám tartozik, tehát nem fenyegeti őket. Egyébként pedig fogalmam sincs, ki lehet a gazdájuk. Ha itt vagyok Hradkovban, időnként meglátogatnak. Tőlem mindig bőségesen kapnak enni-inni. Igaz, az étel porciózásának nálam szigorú sorrendje van, minden ételből először én kapok be egy falatot. Utánam következik a morcos, sátáni tekintetű vezér, azután a sunyi sárga szuka, majd pedig a szeleburdi fiatal farkas-fogú, így is hívom őket: Sátán, Sunyi, Szeleburdi. Egészen bizonyos, hogy más a nevük, mégis pontosan hallgatnak a tőlem kiosztott neveikre is. Soha sem marasztalom őket, igazából szállásuk sincs nálam. Időnként megjelennek, aztán tovább állnak. Hogy ma épp itt tartózkodnak a parkban, őszintén megvallva, eszembe sem jutott.

Most, hogy hála nekem, életben maradtak, fújták ki magukat a nyomozók, leginkább az érdekelné őket, s megvallják, ezen első találkozásunk óta úgyszólván egyfolytában törték a fejüket, miért mondtam el a feleségemnek, hogy viszonyom volt egy másik nővel? Mert úgy mondtam nekik legutóbb, hogy a gyilkosság elkövetésének napján, pontosabban azon az éjjelen, kocsiba ültem, és hazamentem föltárni a másik nőhöz való vonzalmamat feleségemnek. Miért tettem?

Ez az egész a maguk képzelgésének szüleménye – feleltem. – Tudtommal semmi ilyesmiről nem beszéltem. Nem is tehettem, hiszen a feleségemnek nem kellett föltárnom semmit. Amikor én még nem is gyanítottam, hogy tud valamit, ő már ráérzett bizonyos dolgokra. Ilyenek a nők. És főleg ilyen egy feleség: megérzi, amikor meginog a trónja. De végül is mindent letisztázott maga. Magával maga, így kell, hogy mondjam.

Mióta ismerem azt a másik nőt, aki miatt elvonultam ide, Hradkovba?

Ezt talán hagyjuk most – feleltem, de máris bántam, hogy kitértem a kérdésük elől. Hiszen beszélni akartam én arról is. Majdnem mindegy volt már, miről, csak szólhassak.

Szeretnék tudni, mondták, hol és hogyan ismerkedtem meg az illető hölggyel. Úgy gondolják, én magam is beszélni akarok erről, csak talán a körülmények zavarók. Úgy tűnhet föl nekem: kényszerű az egész. De biztosíthatnak: nem kényszerítenek semmire, amit én nem akarok.

Ebből azt szűrtem le, hogy egy lépéssel megint előttem járnak. Ugyanúgy, mint amikor a családom felől érdeklődtek, s kisült, ők már részletesen mindent tudnak. Sőt, úgy éreztem, ahhoz képest még előbbre léptek, itt már tudni vélik azt is, hogy épp mit gondolok. Előadtam hát egy mesét, abban a reményben, hogy sikerül finoman a tudomásukra hoznom: egyáltalán nem veszem komolyan őket.

Azt mondtam, egy rendkívül fényes nyár-eleji reggelen történt, hogy kölcsönösen megajándékoztuk egymást a mosolyunkkal. – Míg beszéltem, a mélyebb átélés végett gyakran lehunytam a szemem, némi pátosszal a hangomban folytattam: Különösen szép, virágba borult lombok alatt pillantottam meg őt, amint épp magokat gyűjtött kicsiny kosarába. Még sosem láttam olyan fát: az előző év termése, az ezer meg ezer életképes mag barna, száraz hüvelyekben fürtökben csüngött ugyanazon ágakon, melyeken már sok-sok apró, labdányivá tömörült, rózsaszín-lilás virág virult, így a fa egyszerre látszott élőnek és holtnak...

Igazán élvezetes az előadásom, de köszönik, szakítottak félbe, nekik ennyi elég volt. Most talán elmondhatnám úgy, ahogy valójában történt. S csípősen még megjegyezték, az a személy nagy vihart kavarhatott az életemben, ha már ilyen szép mesét kreáltam róla s rólam, hogy ebben a mesében elbújtassam magunkat...

Egy frászt!, vágtam rá nem kis indulattal. Majd némileg mérsékeltem hevességemet: Nem akkorát, amekkoráról önök szeretnének hallani... Magam is csak fölfújom ezt az ügyet, talán hogy a nagyobb gondomat elaltassam. Ennyi az egész.

Igaz, hogy sokszor bántottam azt a nőt?

Ha egyáltalán mondtam hasonlót, feleltem, akkor csakis azt mondhattam, hogy megbántottam sokszor. Az egészen más.

Természetesen ők is így értették, mondta az idősebb nyomozó; mint utóbb megtudtam, századosi rangja volt.

Azért azt ne feledjük, szólt közbe a fiatalabb, aki csak hadnagyi rangban állt, hogy sok esetben nagyobb és tartósabb sebet lehet okozni megbántással, mint a tettlegességgel.

Erről nekem nincs véleményem, hárítottam el a tudálékos okfejtést.

Kérdezte a százados, járt-e itt a vadászháznál a barátnőm, mikor még jól álltak a dolgaink?

Enyhén szólva különös volt a megfogalmazása, nem lehetett nem érezni belőle a gúnyt, mégis igyekeztem természetesen fogadni, s azon voltam, viszonzásul inkább a válaszommal lepjem meg: Járt, igen. Akkor történt, hogy míg aludt, belevagdostam a hajába.

Pontosan tudtam, a faluban megmondták nekem, a meggyilkolt nőnek szintén belevágtak a hajába.

Most ezt komolyan mondom, vagy csak ugratni akarom őket?,  kérdezte a két férfi ugrásra készen.

Ekkor nagy vonalakban elmeséltem, hogyan történt; megmutattam nekik a fát, amely alatt a „barátnőm” elaludt. Tudniillik, mondottam, előzőleg kimerítő gyalogtúrát tettünk a hegyen, plusz a két pohár bor, amit visszaérkezésünkkor mindjárt beléerőltettem, no meg a parázs vita köztünk, mely már-már veszekedéssé fajult, főleg az én jóvoltamból, szóval mindez együtt annyira kimerítette őt, hogy a leterített laticelen pillanatok alatt elaludt. Én meg, kapva az alkalmon, a bennem fortyogó méregtől elvakultan: nyisz-nyisz, észrevétlenül belenyirbáltam gyönyörű hosszú hajába.

Mit csináltam a levágott hajjal?

Összeszedtem és megettem, mondtam.

Hülyék ezek?, gondoltam aztán.

A barátnőm biztos nagyon boldog volt, amikor felfogta, hogy mit tettem vele. Előfordult máskor is, hogy megaláztam?

A liánt néztem, tömör, dús, zöld kötés a testen, bepólyálta a fák törzsét, sőt, az ágakra is kikúszott, és alattomosan tekeredett tovább. Előbb-utóbb, gondoltam elmerengve, a kedvenc platánfám is sorra kerül.

Némán indultam tovább, a két férfi, még mindig tartva a kutyáktól, szorosan jobbról-balról mellettem. Az jutott akkor eszembe: végeredményben ezek itt most befelé kísérnek engem egy régóta elhagyatott úton. Szinte megsajnáltam őket félszükben. Ugyanakkor egyre erősödő kétségeim is támadtak, újra és újra föl kellett tennem magamban a kérdést: annyira agyafúrtak lennének, hogy ügyeskedésben még rajtam is kifognak? Válaszul vessem be újabb trükkjeimet? Vagy inkább nyissam meg előttük szívem legbelső kamráját, melyet bizonyára már szeretnének meglátni?

Halkan bár, ugyanakkor a lélegzetvételekkel hangsúlyossá erősítve mondandómat, csak úgy magam elé a levegőbe azt mondtam: Egy napon semmire sem kellett már nekem. Nem voltam rá kíváncsi. Persze ez kimondhatatlanul fájt neki. Már-már megkérdezte: ki vagy te? milyen jogon kínzol engem? És én erre biztos elnevettem volna magam, amivel aztán újabb tanácstalanságot váltottam volna ki belőle. Egyik nap kedvesen, figyelmesen beszélgetek vele, és úgy is válunk el, hogy ez egy jó nap volt. Ám másnap, anélkül, hogy erre okot szolgáltatott volna, hidegen átnéztem rajta. Persze nem tudta, hogy távollétében is minden órában velem volt, és gondolatban szüntelen vizsgálódásnak vetettem alá. Nem tudta, hogy újra és újra meg kellett kérdeznem magamban, vajon hogyan számol el magával otthon a gyerekei előtt, a férje előtt, amikor eléjük helyezi az ételt, vagy mikor megpuszilja lányait iskolába indulás előtt? Amikor ezen gondolkoztam, szívből szerettem volna, hogy visszatérjen hozzájuk. Máskor meg azt gondoltam: hiszen hozzám is éppolyan közel áll, most éppoly fontos vagyok neki, mint ők, sőt némely pillanatban talán még fontosabb, akkor pedig miért űzném el magamtól épp azokhoz, akik miatt nem lehet velem? Mert, hogy erővel elvegyem tőlük, talán mondanom sem kell önöknek, uraim, fordultam komoly pillantással kísérőim felé, ilyet én soha nem tettem volna. Viszont tudnom kellett minden nap, hogy erre módom van. Hogy ha más nem is, a lehetőség mindenkor az enyém...

A vadászház körüli kiserdő túlsó végéhez, az öreg, rozoga kilátóhoz érkeztünk, amikor befejeztem a beszédemet. Tőlünk kissé balra, a kerítés mellett, kátránypapírral körbeszögelt szerszámos bódé állt. A kátránypapírba kést vágtak bele, sőt föl is hasították a pengével, föltehetően olyan élvezettel, akárha az ellenfelük hasát nyitnák meg. Nem tudni, ki tette, miért tette, minden bizonnyal hirtelen indulatában, elborult elmével cselekedte, erre kellett gondolnom, valahányszor megláttam.

Azért azt ugye tudom, szólalt meg sokára az idősebb nyomozó, láthatóan mélyen elgondolkozva szavaimon, hogy ma már nem igen nyílnak meg az emberek így, ahogyan én itt nekik. Mégis hajlanak rá, hogy minden szavamat elhiggyék. Tehát úgy tekintsek rájuk, ők letették hitelem mellett a voksukat. Ez nem figyelmeztetés részükről, még csak nem is tanács, egyszerűen az őszinteségem előtti tisztelgésük kifejezése. Szerintük ugyanis meg kellett élnem fájón, amit eddig elmondtam, gondolataimnak érezhetően mély és megszenvedett a gyökere.

Csak azt nem tudtam, vajon most meg akarnak vásárolni maguknak bókjukkal? Mennyire hihetek szavaiknak? Melyikünk őszinte? Vagy: melyikünk őszintébb?... Vajon a dicséretükben benne van az elbuktatásomat célzó terv valóban, vagy csupán túlkombinálom a dolgot?

Nem válaszoltam a bókra, megmutattam, hogy képes vagyok a közeledésnek még az ilyen nyilvánvaló jeleit is simán elengedni a fülem mellett.

S mivel a magaslesre való feljutást nem tartottam éppen balesetmentes műveletnek, meg azért is, mert a távcsövet lent felejtettem a vadászházban, a két férfit nem hívtam föl, hogy szabad szemmel széttekintsenek a távol elterülő völgyön. Különben is, míg kalauzoltam őket, szüntelenül olyan érzésem volt, igazából semmire másra nem kíváncsiak, csakis arra, amit kiszedhetnek belőlem.

Visszafelé mégegyszer rákérdeztek a barátnőmmel való ismeretségünk kezdetére. Nem tudom, miért tartották ezt olyan fontosnak. A magam részéről egyáltalán nem éreztem jelentősnek megismerkedésünk körülményeit, leszámítva azt a belső jelzést, amit Emanuéla megjelenése eleve kiváltott belőlem.

Mondtam nekik: a fiamat akartam kerestetni a világban; ugyanis akkor még nem tudtam, hogy a svéd öreganyjánál van, és elmentem abba az intézménybe, ahol, újságokból értesültem erről, kérésre ilyen felkutatásokat végeznek, de sok más egyébbel is foglalkoznak, például munkahelyközvetítéssel, számítógépes nyilvántartást vezetnek a bérelhető lakásokról, idős, magatehetetlen embereknek végeznek illetve végeztetnek ilyen-olyan szolgáltatásokat. Mindezt azért tudom ilyen részletesen felsorolni, fordultam ekkor határozott mozdulattal a nyomozók felé, mert, amint önök bizonyára alaposan utánanéztek a dolgaimnak, s tudják, azóta már magam is abban az intézményben dolgozom; ám akkor még, fűztem tovább a szót, csak mint fiát a világban kereső apa léptem be e helyre; ámulatomra senkit nem találtam odabent, a számítógépek be voltak kapcsolva, a telefon is csilingelt, vártam, hogy valamelyik oldalajtón végre bejöjjön valaki, és megkérdezze, mi járatban vagyok; egy ideig tanácstalanul álltam a terem közepén, majd csöndben leültem az üvegasztal melletti, modern kivitelezésű hajlított vázú székre, lapozgattam a prospektusokat, már egészen belefeledkeztem egy tengerparti nyaralást ajánló részletező leírásba, amikor egyszerre olyan érzésem támadt, hogy bejött valaki, talán észre sem vette, hogy itt van egy ember, hogy én itt vagyok; úgy éreztem, az illető szó nélkül teszi a dolgát, amit bizonyára akkor szakított félbe, amikor kiszaladt valahová; s hát úgy is volt pontosan: egy kéz fölvette a csöngő telefont, egy lágy tónusú hang beleszólt a kagylóba: tessék, ilyen és ilyen intézmény vagyunk, parancsoljon; és amikor befejezte a beszélgetést, letette a telefonkagylót, jószerivel csak akkor vett észre engem. Rögtön fölállt az asztal mellől, sietve odajött hozzám, először is elnézést kért, hogy nem vett előbb észre, majd, végig a szemembe nézve, meleg hangon megkérdezte tőlem, miben segíthet?; nos, mondtam a nyomozóknak, ő volt Emanuéla...

A két férfi összenézett. S mert észrevették, hogy erre felfigyeltem, nyomban szét is vált a tekintetük. Egyikük a cipője talpával kezdett el foglalatoskodni, előre-hátra csoszlatta, mintha valami ragadósba lépett volna. Az idősebb nagy komolysággal az órájára tekintett, mondván: ó, hogy röpül az idő!

Visszaérkezve a vadászházhoz, ördögi fordulat lehetőségét sejtve (a dolgok apránkénti adagolása egyébként is a terveim közt szerepelt – mondtam az orvosnak), magam ajánlottam föl, hogy szívesen megmutatom Emanuéla levágott haját. Sőt, mondtam nagyvonalúan, akár át is adom az egész hajcsomót, ha kívánják. De hozzátettem: remélem, érzik az urak, ez már annyira az én ügyem, hogy nem is tudom, miért hozakodtam vele elő újra...

Tehát mégiscsak megőriztem a levágott hajat, mondta a százados igazolva látván korábbi sejtését, s megjegyezte még: Na ja, a haj az ugyebár örök emlék!...

Ekkor álltam elő a kérésemmel. Bár az igazat megvallva, nem sok reményt láttam a megvalósulására. Azt viszont tudtam, sőt valójában ebben bíztam: ettől a pillanattól még gyanúsabbá válók a szemükben.

Egészen higgadtan azt mondtam, örömmel venném, ha lehetővé tennék számomra, hogy megtekintsem az áldozat tetemét. Tudom, hogy egy fali sírban helyezték el itt Hradkovban, azt is tudom, hogy lelakatolták a nyughelyét a nyomozás végéig. Ne kérdezzék, miért akarom látni, mondhatnék erre bármit, valami indokot biztos ki tudnék találni, például fölhozhatnám nyughatatlan kíváncsiságomat: hogy lehetett egy feltehetően szép nőt a felismerhetetlenségig szétverni? Ekkora düh hogyan férhet emberbe? Egyáltalán ember volt az elkövető?

A nyomozók erre újra összenéztek, most már nyíltan és hosszan néztek egymás szemébe, én pedig, nem várva meg, míg megszólalnak, hogy a gyanújuk teljes legyen, folytattam: Nekem tudnom kell, hogy a tettes hogyan követte el a bűntényt. Hiszen, így szőttem tovább a gondolatot, magam is, igen, igen!, magam is számtalanszor megtettem a barátnőmmel ugyanezt, elkövettem, úgy ám!, fojtogattam őt, korbáccsal vertem, a karját kitéptem, az arcát szétlapítottam gyűlöletemben, mikor már a gyűlöletben odáig jutottam... És nem tudom, lihegtem már akkor, szinte szédelegve szavaim zivatarától, nem tudom, vajon nem én cselekedtem-e ama gyalázatot, épp csak nem emlékszem, hogyan... Tehát látnom kell az áldozatot mindenképpen s mielébb, hogy megtudjam...

Csak vigyázzak! Lelki válságban az egyedüllét könnyen az őrület felé viheti az embert, vigyázzak!, tanácsolták.

Akkor hirtelen újra észleltem a homályt a szememben, már napokkal előbb is jelentkezett néhányszor, igaz, mindig csak egy-egy villanásnyi ideig, most is ezt éreztem, a szemnek ezt az idegesítő furcsaságát, amely teljesen indokolatlanul azt a képzetet kelti, hogy most mindjárt lecsukódik a szemhéj, és nem nyílik fel egyhamar; csak azért is lezártam, leszorítottam, azután pedig egészen lassan, elnyújtva a folyamatot, felnyitottam. Még mindig homályosan láttam. Méregetni kezdtem, forgattam a szemgolyómat, végül megállapodtam egy ponton. Ugyanaz a homály volt most is. Már a szemöldököm is irtóztató nehezék volt, s ahol összeért, fájt.

Látják rajtam, hogy nagyon kimerült vagyok, nem lett volna szabad sétára hívniuk. Ön beteg, uram, mondták látogatóim elrettenve, de azért mélyen együttérzőn. S hogy pihennem kell, a zaklatásért elnézést kérnek tőlem, bizonyára a kérdéseik sokkolóan értek, s noha ők nem orvosok, látják, amit látnak; én szándékosan, úgy bizony, ne is próbáljam tagadni!, magamat pusztítom itt a hegyen, az elvonulásom nem a megerősödésemért van, ó korántsem azért, épp ellenkezőleg: mindennek, ami velem kapcsolatos, minden emlékemnek, örömömnek drasztikus elpusztítása a célom, látják ők jól, de miért, azt kérdik, miért, teljesen magam ellen mért fordultam, mi a jófenének szaporítom a bajomat, miért nem akarok fölépülni, túl lenni bizonyos...?

Elég!, vágtam a szavukba, és szédelegve megindultam befelé a vadászházba, a homály gyötört, a nem-látástól való félelem eluralkodott rajtam, bementem, és már jöttem is kifelé, kezemben egy gyűrött zacskóval, benne Emanuéla haja, odavágtam a nyomozók elé. Vigyék, mondtam, vigyék a picsába az örök emléket, és ne is hozzák vissza, bárcsak Emanuéla feküdne ott, és én követtem volna el rajta, gyűlölöm ezt a hajat, gyűlölöm, akié volt, gyűlölöm!...

De hát mi történt ilyen hirtelen velem?... Ez a haj nem az áldozat haja, számukra ez nyilvánvaló... Mi van énvelem?...

Akkor egészen előre hajoltam, szájamat óriásira tátottam, mintha okádni készülnék: menjenek, takarodjanak!, takarodjanak innen!, ordítottam: unom, unom, unom, unom, ismételtem egyre, mint egy gépezet, szinte önmagam visszhangjaként, őrjöngve, unom magukat!...

 

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője...
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat