Kaszás Máté

 A gomb, avagy nevetés a 9-es buszon

(Tavalyi Csaba emlékkönyvéből)

 

1969 május 2.

H., a haverom, tegnap megkért, hogy segítsek neki elhúzni a hatalmas májusfáját T.-nek. Őszintén megmondtam neki, engem az ilyen marhaságok nem érdekelnek, keressen másvalakit a cipekedéshez. De H. tovább nyaggatott, végül nem tehettem mást, kényszerből ráálltam.

T.-ék udvarában már állt két fa, miénk volt a harmadik, a legnagyobb. H. ásta a gödröt, izzadt, fújtatott, közben a leeresztett zsalugátert leste, újra beleköpött egy fényes turhát a markába, aztán nyögött, szuszogott, fújtatott tovább.

Már állt a fa, a színes krepp-papír csíkok kígyóként tekeredtek a magasban, H. szívet mintázott a májusfa törzsébe, és belevéste a monogramját. Ezután kezembe nyomta a baltát és intett, hogy most én következek. Azt már nem, feleltem, és indultam, hogy megyek, hagyjon engem békén, nem én járok a csajjal, mért véssem én bele a nevemet! Persze H. tovább erőszakoskodott, és nem engedett el addig, amíg a fa másik oldalába bele nem véstem a nevem kezdőbetűit: T. Cs.

Igaz, hogy H. néha kiállhatatlanul rámenős srác, viszont a véleményemre mindig adott. Többször kérte, hogy mondjam meg neki őszintén, milyennek látom T.-t? Szerinte T. a legjobb csaj a faluban, csak nézzem meg a lábait, szabályosak, formásak, a csípője nem széles, nem is túl keskeny, a melle is pont ideális, érett, keményen előre álló, és bizonyára már menstruál is, tehát igazi nő.

H. a haverom volt, nem akartam megbántani, hogy menjen a fenébe, érdekel is engem az ő igazi nője! Helyette kíméletesen azt feleltem neki, T. tényleg olyan, amilyennek mondja, és hogy ő egy hülye tinó, ha kiengedi csúszni a markából.

 *

Augusztus 20-a volt, M.-ben, a szomszédfaluban búcsú. Mari M.-ben lakott, és én M.-be siettem, mert újra látni akartam Marit, folyton ő járt az eszemben, mindegy, hogy már fél éve szakítottunk.

És megláttam Marit.  Láttam, hogy egy hosszú hajú sráccal lődörög a kultúrháztól a nyárfasorig, útközben többször megcsókolták egymást.

Szerencsére nem láttak meg engem…

Mérgemben bementem a helyi kocsmába és kértem két fél rumot, plusz fél cseresznyét, egymás után felhajtottam, aztán elindultam haza. Nem érdekelt már semmi, nem törődtem semmivel, a hangokra is csak sokára lettem figyelmes.

A tarlóföld és az akácos közötti úton két alak integetett, kiabált utánam. Megálltam, hogy beérjenek. T. volt, és egy másik lány a falunkból. Azt mondták, nincs semmi érdekes a búcsúban, a bált pedig nem várják meg, mert nagyon későn érnének haza, meg különben is kaptak olyan fenyegetéseket a srácoktól, hogy éjszaka, hazafelé meg lesznek dugva.

V., a másik lány, végig röhécselt, bohóckodva lerúgta a szandálját, és mezítláb, pufogva trappolt a vastag porban.

T. kerülgette a port, legtöbbször kint ment a tarlóföld szélén, és csak néha mosolyodott el V. hülyeségein.

Már a mi falunk határában jártunk, feltűntek a fehér pincesorok, a szürke karóerdők, a madárijesztős szőlők. T. megtorpant. Ne menjünk a présházak felé, mondta, mert ott a papája, és nem szeretné, ha meglátná őt az öreg.

Keresztülvágtunk hát a magasra nőtt kukoricáson, majd a szőlőültetvényen, aztán a következő szőlőben hirtelen szétugrottunk, és elkezdtünk csipegetni. Eszembe jutott a nővéremék esete. Az is ilyenkor történt, jöttek hazafelé a búcsúból, már alkonyodott, bementek egy szőlőbe, hogy telezabálják magukat. Szemezgetnek nyugodtan, közben a nővérem hülyéskedve megjegyzi: „Lányok, mi lenne, ha most jönne a Pista bácsi, a gazda?” Alighogy ezt kimondta, a cseresznyefa mögül kiugrik egy pocakos alak, és a feje fölött meglóbál egy, bizonyára fájdalmas suhintású, méretes karót: „Nem jön, hanem már itt is van!...”

Amikor ezt elmeséltem a lányoknak, T.-t annyira elkapta a nevetés, hogy V.-vel ütnünk kellett a hátát, meg ne fulladjon. Az elsősegély meglepő eredménnyel járt: T. két szem szőlőt egészben lenyelt, kettőt pedig kiköpött, de olyan nagy nyomással köpte ki, hogy három egymás alatt elhelyezkedő szőlőlevelet átlyukasztottak a lövedékei.

*

Már nem tudom, mit játszottunk, valami kártyajáték lehetett, zsírozás, efféle. Legtöbbször csak azért mentem le a klubba, hogy agyonüssem a vasárnapot. Egyszerre T. áll velem szemben, pont az ellenfelem háta mögött, és némán gesztikulál felém, „közvetíti” nekem az ellenfelem lapállását. Fene tudja, valahogy mindent „vettem”, tudtam, most kis értékű lapot kell kijátszanom, mert az ellenfelem tele van nagyágyúval. Most viszont ne hagyjam, üssem, biztos, hogy megnyerem a partit!... T. addig maradt a helyén, amíg én győzelemmel be nem fejeztem a játszmát. De T. ennél is tovább ment, kérte, hogy a következő partiba ő is beszállhasson, úgy is lett, akkor meg folyton kent, zsírozott nekem, a végén pedig jót nevettünk. Igaz, csak mi ketten.

*

H., a haverom, attól kezdve, hogy T. szakított vele, marhára búskomor lett. T.-hez átjárt egy idegen fiú a szomszéd faluból, motorral. Ez a fiú hallatlanul magabiztosnak mutatkozott, szombaton és vasárnap amikor átjött, egyenesen T.-ék házához ment, vagy ha nem ő ment oda, akkor leugrasztott egy falubeli gyereket T.-ért, hogy mondja meg T.-nek, ő itt van és várja. T. engedelmesen feljött hozzá a klubba, beültek ketten a sarokba, beszélgettek, enyelegtek, nézték a tévét, este pedig a fiú hazakísérte T.-t.

Amikor jött a hétfő reggel, kevés szóval elköszöntem otthonról, és siettem a 9-es buszhoz. T. szintén a 9-es busszal járt be a városba. Ő is csak hétvégeken járt haza. Sokáig úgy ment a dolog, hogy csak köszöntünk egymásnak, ő is helyet foglalt egy ülésen, én is helyet foglaltam egy másikon, a végállomáson leszálltunk, megint köszöntünk: szevasz, szevasz, és kész.

Aztán később előfordult, hogy egymás mellé ültünk, gondolom, nem volt máshol szabad hely. Ültünk, rázott bennünket a busz, néha szóltunk valamit egymáshoz, de csupa semmiséget. Aztán mennél többször ültünk egymás mellé, annál inkább fontos lett, hogy egymás mellett üljünk. Néha bedobtam egy viccet, amin T. jót derült, megesett, hogy könnyezve nevetett, pedig szerintem annyira jó nem volt, amit mondtam. Persze én is nevettem, ültünkben dülöngélve össze-összeért a vállunk, nem csak úgy véletlenül, a karunkat is összeérintettük, kezdtem valami egészen különöset érezni, olyat, amit addig még nem éreztem iránta.

*

Vasárnap este T. megkérdezte tőlem: jövök-e reggel a 9-es busszal. Azt feleltem, hát persze. És sokáig néztem utánuk, egészen addig, míg el nem tűntek a szemem elől a motoros fiújával a nyárfasoros sötét úton.

Hétfőn ahogy beértünk a busszal a városba, és már közeledtünk ahhoz a helyhez, ahol útjaink egy hétre megint elválnak, csak úgy mellékesen odaszóltam T.-nek: egyik este eljönne-e velem moziba, nekem bármelyik este jó. T. hosszan rám nézett, majd egy bólintással nevetve beleegyezett.

*

T.-nek valami nagyon nem tetszett. Egész vasárnap mogorván járt-kelt a klubban, és jóformán észre sem vette a motoros fiúját. Amikor egyedül állt az ablaknál, és kedvetlenül nézelődött kifelé, odaléptem mellé és megkérdeztem: reggel jön-e a 9-essel? Tagadóan megrázta a fejét. Holnap a délivel megy, mondta kedvetlenül. Rövid ideig még álltam mellette, érezhette, hogy nagyon nézem. Oldalról néztem a száját meg a szempilláját. És akkor hirtelen felém fordult. Nagyon mélyen a szemembe nézett. Fájóan szomorú, és tétován kérdő volt a tekintete…

Reggel aztán T. mégiscsak ott volt a 9-es busznál. Mosolyogtam magamban. „Úgy tudtam, ma a délivel fogsz menni”, mondtam. Nem mert vagy nem akart a szemembe nézni. „Van egy kis dolgom a városban. Szeretnék megvenni egy cipőt. A papa adott rá pénzt. Délben már késő lehet. A délivel vissza akarok jönni. Nincs tanítás. Itthon még lesz egy kis munkám...” ─ magyarázkodott. Udvariasan előre engedtem a felszállásnál, minden mozdulatommal kedves akartam lenni hozzá.

A motoros fiú nem jött szombaton, és nem jött vasárnap sem. T. egész délután a barátnőivel makaózott a klubban. Amikor benyitottam, nyomban rám szegeződött a tekintete. De csak egy pillanatig mert rám nézni, gyorsan egy új lap után nyúlt felvidulva, közben pedig valamit mondott a mellette ülőnek, vagy inkább csak úgy tett, mintha mondana. T.-nek egész este feltűnően jókedve volt. Akárcsak nekem.

*

Reggel a buszban egy falubeli idős asszony megtorpant mellettünk, ahol T.-vel ültünk. Nagyszájú, rikácsolós hangú, kövér kofaasszony volt. Ahogy az ülések között tuszkolódott hátrafelé, hirtelen megállt mellettünk. „Talán gyűrűt mentek venni, gyerekeim?” ─ nézett le ránk szelíden, nyájas pillantásával máris jóságos áldását adva fejünkre. Persze tátva maradt a szám. Hogy zavaromat elfedjem, gyorsan egy viccet kezdtem el mesélni T.-nek. Az asszony döcögve elindult hátrafelé. De mivel olyan kövér volt, hogy két ülés közt még oldalazva sem fért el, viszont mindenképpen át akarta magát préselni, a nagy hasán annyira megfeszült a kardigánja, hogy, akárha puskából ─ peng! ─ hirtelen T. arcába lövődött egy nagy barna gomb. Pont a legjobbkor. Most már tényleg volt okunk a nevetésre T.-vel.

A végállomásig felszabadultan nevettünk... 

* *

Természetesen T. férjhez ment aztán. Én pedig megnősültem. A szívünk, mint ahogy a gyűrűink is külön-külön, más-más személyhez kötnek bennünket.

 

 

Oldal: A gomb, avagy nevetés a 9-es buszon
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat