Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

Csirkecsont

(részlet  A lepkegyűjtő sorozatból)

Ahogy visszaszállt belé az élet. Másnapra. Az után az esti film után a tévében. Valami egyszerre beigazolódni látszott. Nem tudta volna szavakba foglalni. Nem is akarta. Rámolt. Rendezkedett. Áztatta a ruhákat. Takarított. Igen, az a nap végre kifényesedett. Előtte hetekig, hónapokig csak a sivár semmi. Az üreg-sötét. Hasfájás. Fülzúgás. Meg az ágy, az a húzós ágy! Hogy még fölkelni sem, soha. Minek? Miért? Kinek? Kiért? Ugyan! De most – másnapra – előbújt a nap. Az a színész, a tévében, jól adta, igazán jól adta. Több mint jól. Uramisten, de nagyon jól!...

Esténként fölemelte a hálóinge alját, és a melle fölé tartotta. Náthásan vett levegőt, nem orron át, hanem szájon keresztül. Kicsit szipogott, a szeme csillogott, de azért mosolygott mindig. Mit szólsz hozzánk? – kérdezte a férjétől. A férfi kérte, hogy forduljon oldalra, aztán fordítson hátat, végül, hogy mutassa a másik profilját, a pocakjáét. Lassan már nem fértek be az ajtón, mondta.

Ahogy elalvás előtt és ébredést követően előhívta magában a régen meghaltak arcát – egyből térben látta őket. Ez a tér, ez volt igazán mesés. Mert életre kelt azonnal. Egy száj is, ahogy nevetett, térben látszott. Fák, házak, hegyek és folyók közt nevetett rá a száj.

Muzsikás Bözsike – ez a név például a hangot is előhozta benne, az illető személy hangját, mely bugyogóan hangzott, mintha csomó nyállal vesződne a nyelv. És volt ott egy patak, dorongokból kis híd. Arrébb pajták, szérűskertek. S egyszer csak a nevén szólította valaki.

De igazából nem ez izgatta. Amint felidéződtek benne az arcok, máris abban a régen volt világban járt-kelt. És nem csak a gyerekkoráig jutott így el – messzebb, jóval messzebb. Mennél régebbi volt a halott, ő annál messzebbre jutott? – Nem az volt a fontos, hogy messze elérjen, inkább a rárontó ízek, illatok, színek varázsa vonzotta. Egy pókháló tépett alakzata. Viszont hazudna, ha folyamatosságot állítana. Ráadásul egyetlen kép is millió kis részből állt össze. S az is lehet, hogy összevágott a képzelete mást-mást. Aztán újabb nevek jöttek: Buger, Gerezsdi, Pápa, Bernyák. Vagy az öreg Garay, akitől állítólag az anyja fogant titokban, s akinek ő taknyos lányként naponta hordta az ebédet (füstölt a frissen sült rétes, egy korhadt gerendán egyensúlyozott át a patakon, aztán föl a parton, sütött a nap, az edényben húsleves gőzölgött-lötykölődött).

Gyakran gondolt kislánykorára, a régi terekre, rétekre, szurdokokra. Magában sorolta a nevüket: Luci-oldal, Apróarasz-tető, Lapis, Peti-hegy, Kelő, Ravaszlik... A Buksi Panni néni házához jártak sóskázni, hárman-négyen, máskor többen is, lányok. A Fölső-réten állt egy kőkereszt, léckerítéssel körbevéve, ott játszottak körülötte. Igazából soha nem gondolkoztak el Jézus szenvedésén. Eszükbe sem jutottak kínjai. Vagy hogy: miért? Kiért? Kikért? Sem a sóhajtása, hogy: "...miért hagytál el engem?..." – Hol a frissen meszelt falat, hol pedig a függönykarnis szerepét betöltő sima, lakkozott lécet nézte. A lécet valamikor primitív módon a redőnyszekrény ajtajához szegezték. A citromsárga selyem sötétítő a léc alatt kifeszített ruhaszárító kötélről loknisan lógott alá, le, egészen a földig. Nézte a függönytartót, és nézte a frissen meszelt falat. Az előbbi még a férje keze munkája, az utóbbi már az övé... – Azt a sóskarétet mindig úgy rohanták meg az útról, emlékszik. A gyorsaságon és az éleslátáson múlt minden. A legdúsabb helyek felfedezése, birtokbavétele oly módon, hogy spurizva körbefutni a kis térséget, kerítés gyanánt letaposni körülötte a füvet, s közben győzedelmesen kiáltani: Stop! Stop, az enyém! És az szent volt. Mindenki tiszteletben tartotta a másikét... – Kifelé tekintgetett az őszbe; az olajkályhában halkan duruzsolt a tűz; a meggyfát nézte, alig volt már levele, valaki észrevétlenül elhalad itt az ablak alatt mindennap, és leszakítja, s magával viszi a legsárgább levelet, gondolta. Hihet-e az orvosoknak? Merjen-e hinni? Az a csöpp emberke tényleg jelen van itt, benne, bizonyosan? Annyira bizonyos, hogy már kikiálthatja ország s világ előtt: Stop, az enyém! Annyira?... – Az asztalon, a csorba vázában, két szál cirmos szegfű. A váza alatt hófehér, hímzett filcterítő. Az asztal sarkán, elárvulva, egy ottfelejtett, leszopogatott csirkecsont...

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat