Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

(tovább a II. kör)

Arnold így emlékszik

 

Azt mondtam a nőnek egyik nap: bizony, nagyon egyedül vagyunk mi ketten. Kissé szomorúan mondtam ezt, emlékszem. Épp a szomorú hangom akart előjönni belőlem. A két borókabokor közti padon ültünk (mintha egyek lennénk: egyetlen tőből elágazó fa), összesimuló vállal, ahogy szoktunk. Olyan egyedül vagyunk, mondtam, mint a megkétszereződött Hold a dupla ablakkeretben, mint az összetapadt hajszálak a lefolyóban, mint a halott tátott szájában a két krumpliszínű, szuvas fog. De tudja meg – mondottam, s utoljára még társam tüzes arcához simultam hideg arcommal, érezzem a múló idő hevét –, ebben a mi nagy, közös, végtelen pusztaságunkban már nem is akarunk látni senkit és semmit, egymást sem. Azzal fölálltam, és magára hagytam a padon.

Hetek teltek el, anélkül hogy láttam volna újra. Amit a vérem akart, hát elértem, mondogattam magamban.

Már egyedül sétáltam a klinika parkjában. Kísérőmet nem láttam, s még csak hírt sem hallottam felőle. De aztán meglestem a szobájában, bekukucskáltam a folyosóról. Gyűrött pizsama, fakó arc, halovány ajak, szemében a halálos parázs, ennyit rögzíthettem egy futó pillantás alatt.

És most, hogy nem ült már mellettem a padon, igazán most éreztem meg, hogy van. A hiányából éreztem. És hirtelen ráébredtem, mennyire szerettem az illatot, amely nap mint nap belőle áradt, a ruhájából, a hajából, a körme alól, a halál illata volt ez, mely leginkább a korhadó fák s a frissen forgatott föld töményen telített szagát idézte nekem.

Hiányával egészen új érzéseket hívott elő bennem.

A gyengülő őszi fény átvilágította a parkban a rozsdásodó leveleket. Szobám ablakából nézelődtem kifelé. Figyeltem ezt az érrendszert, a halódó levelekét. Vagy amikor a levélre szállt egy darázs. Néztem őket, a találkozásukat, arra gondolva: én tudok róluk egyedül, s estére már én is elfelejtem őket. Elvész a pillanat, nem lehet másképp. De mi is lenne velem, gondolkoztam, ha mindent meg kellene őriznem? Ha minden észlelést kívül és belül magamban, mi lenne akkor?

Még azon a héten megérkezett az első hó, én az ablaknál álltam, nagyanyámnak szánt hiányzó levelek megírásához készülődtem; előttem papír és toll a párkányon, amikor az ablak résein át egyszerre megéreztem bőrömmel az alászálló égi fagyosságot. A hó hatalmas, összetapadt pelyhekben hullt a parkra, fehérrel borítva a kerti utakat, a kiszáradt szökőkutat körbeálló, mezítelen nőket formázó kőszobrokat, a fákat.

Két karommal a párkányra támaszkodva álltam a levélpapír fölé hajolva. Gondosan mérlegelve, ízlelgetve a beszámolómhoz megválasztani kívánt szavakat. Miközben azért oda-odalestem a kerti kapura is. A fehér alól feketéllő rozsdás pántot néztem, emlékszem. Ahogy a puhaság-lágyság az erős kovácsolt vasat gyengéden bepólyálja. Néztem a kaput és néztem az utat, mindegyre várva vallatóimat, a nyomozókat, akikről nem hallottam hírt régóta... S persze a hólepte kőszobrokat is néztem, a málladozó homokköveket, melyek úgy állták körbe tépett hótülljükben a szökőkút széles öblét, ahogy a számkivetett, parázna nők állhattak egykoron a hegyi szakadék előtt, amelyben sorsuk bevégeztetett.

Mialatt kifelé bámultam, mintha valaki bejött volna a szobámba, mintha ellibbent volna egy alak, elsuhant volna mögöttem egy árny, s finom mozdulattal megigazította volna a térítőt az ágyam melletti éjjeliszekrényen, így éreztem. És mert én nem akartam látni, hogy mit hozott, vagy hogy mit akar elvinni tőlem, nem fordultam meg mindjárt. Amikor pedig mégis hátrapillantottam, már nem volt ott senki.

Kifelé akkor már számomra nem volt más, csak a záporozó hóhullás, elmosódott vonalak, a fény maszatolódása, eltűntek az érdes felületek, elhalkultak a sikongó-csikorgó neszek, tudtam jól, varázslat történik velem: vakulok, vakulok... Ugyanakkor meg befelé, magamba, egyre élesebben láttam. És ez nem csoda, hiszen éreztem, öreg vagyok már, s rohamosan egyre öregebb leszek.

Utóbb megtaláltam a Hradkovban írt leveleket, melyeket az a valaki hozott be a szobámba, kék zsineggel összekötve az éjjeliszekrényen helyezte el, eléggé feltűnően, a lázmérő tárolására szolgáló műanyagpohár fedeleképpen.

Kézbe véve a paksamétát, azon tűnődtem, ugyan ki által jutottak most ide, a szobámba? Talán a nyomozók küldték utánam Hradkovból? Jelezvén, hogy a lapjaimba immár belelátnak? Kérdés, hogy ugyanabból a pakliból valók-e e lapok, mellyel ők a játszmát játsszák? Persze az is lehet, gondoltam, hogy egészen másvalaki intézkedett levél-ügyben. Valaki segíteni akar nekem az emlékezésben...

Az ajtóhoz szaladtam hamar; kis ideig hallgatóztam, aztán hirtelen mozdulattal kilöktem magam előtt az ajtószárnyat, mert szentül abban voltam, hogy valaki kukucskál befelé a kulcslyukon. S úgy döntöttem, ráijesztek a kémlelőre, esetleg fellököm, csak úgy, véletlenségből, fellököm, hadd bukfencezzen föl. Aztán lehet, hogy fölsegítem a földről, lehet, hogy otthagyom.

De csupán a folyosó túlsó végében láttam néhány sötét arcú alakot, roppant kíváncsian néztek felém, távolról is kutatóan vizsgálgattak. Láthatóan sikerült jól megijesztenem őket, amikor vadul kilöktem magam előtt az ajtót.

Ezeket az újabb ajtózár-cilindereket már egészen miniatűr méretűre csinálják, mondtam hangosan s haragosan, bizonyára elég hangosan s haragosan ahhoz, hogy ők is meghallják, s hozzá még le is felejtik róluk a kis füleket, melyek a kulcslyuk fedésére hivatottak... Azzal megfordultam, és bementem a szobámba.

Késő este kitekintve az ablakon egy 4-5 éves gyermeket pillantottam meg a parkban, hógolyókat hajigált a kert nyitott fedelű kútjába. Bemászhatott a kerítésen, gondoltam, ahogy talán máskor is bemászott. Az egyik törött burájú lámpa fénykörében állt, lábán agyonhasznált, fűző nélküli hatalmas bakancs volt, fagytól vörös bokáját a puha hó bélelte körbe. Láttam összevizelt nadrágját, mely ugyancsak nem az ő méretére volt szabva: lába közt és ülepénél súlyosan lelógott. S míg én lehunytam s felnyitottam a szemem, nem álmodom-e, addigra a kölyök már fönn ácsorgott a kútkáván, hógolyóival egyensúlyozva, akárha bemutatót rögtönözne nekem. Nem ismer halálfélelmet, az már biztos, mondtam magamban. Avagy talán épp azt keresi? Arca nyugodt. Látom, jól elvan magában őrült játékával: fehéret hajít a feketébe; fényt a sötétbe; égit a lenti mélybe...

S míg bámultam, húszig is elszámolva találatait, éreztem, hogy figyelmemet fokozatosan elvonja a végtelen fehér, a fagyos messzi, máris úton voltam gondolatban. Nem tudtam, miféle tájékon járok; a kölyök loholt mellettem; karon fogott, és bevezetett egy roskadozó házba. Azaz csak átkalauzolt az elhagyatott, feldúlt szobákon. Aztán füstölgő szeméttelepen botorkáltunk, ahol szutykos vénségek mélán guberáltak, velük volt egy leány, egy kecske és egy macska. A macska!, mondtam fennhangon, s némiképpen ujjongva, a macska!... Mert úgy tűnt, valami ködös emlék köt engem e szóhoz. De az is lehet, gondolkoztam, magához az állathoz. Macska... macska..., ismételgettem aléltan, keresve a szó rejtett értelmét; mindhiába. S valójában már elfutottam volna e bűzlő telepről, csakhogy makacs kísérőm, a kölyök nem eresztett. Szabad kezemmel gorombán arcul ütöttem, fogvatartóm hanyatt zuhant, s amint földre huppant, menten eltörött a csontja; a kölyök, mint egy kaucsuk-bábu, darabjaira esett... – Ezzel a képpel nyomott el az álom a párkányra borulva. Hajnalban arra riadtam, a trampli nő szólongat sírva. Fölnéztem, ám a hóval takart park teljesen kihalt volt. Az ágyamra zuhantam kábán. Lehunytam a szemem. Aludtam délutánig. Mintha parancsba kaptam volna, hogy fordítsak hátat a sok fehérnek.

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője (tovább a 2. kör)
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat