Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

Idill

Makacs, akaratos, ugyanakkor mégis szelíd, okos, engedelmes a fiad.
    Ahogy belenéz a távcsőbe, és hosszan, kutatón kémleli a messzeséget. Hetek óta virágzik az akác. Őznyomokat fedeztek föl a csenevész  kukoricásban. Ábris arca csupa maszat. Nézitek azt a házat messze, előtte karámszerű kerítést látni, a tetőzet északi csücske berogyva, verebek és más, hasonlóan kicsi testű madarak rajzanak körülötte. Ábris négy éves múlt, azt mondja most, hogy látja, kérdi, ki lakik benne?
    Senki, feleled, de valahogy neked is hihetetlen. Olyan meghitt, paradicsomi tájék, itt még gyönyörűen lehetne élni!
    Közben már zavarnak benneteket a szúnyogok, lecsapsz közülük kettőt.
    Valóban hihetetlen, hogy nem lakik a házban senki. Hátul és oldalt gyümölcsfák.
    De ugyanolyan hihetetlen, hogy lakták valaha. És az, hogy te ezt tudod. Attól olyan nehéz, hogy tudod.
    Összetördelt cserepek, eső verte, napszítta, korhadó lécek. S innen ugyan nem látható a stukatúr, át kéne kelnetek a keskeny patakon, de még akkor is hosszú lenne fölfelé az út. Így viszont, az ellentétes dombon, szinte egy szintben a házzal, egyszerre szép és szomorú.
    Nincs villanya. Nem is volt soha.
    Nézd, mutatod a gyereknek, van két gyalogútja, egyik hátravisz az ólhoz, a másik előre, a kapuhoz. Az ól, azt hiszem, csapott tetejű és kisebb púpja van, mert görbe gerendák hidalják át…
    Éhes vagyok, apa!…
    Az udvaron, a fűben, sok a püspöksajt, mondod. Ha egy ilyen kis magvat letépsz, és ízelt felével a karodhoz nyomod, ha erősen és sokáig ott tartod, akkor egész napon át megmarad a bőrödön a nyoma. Mint egy igazi injekció, olyan.
    Örül, mondja Ábris, örül, hogy nem lakik ott.
    Olyan felhők futnak fölöttetek, mint egy-egy szénsavas, fehér kiforrás. Azt mondják, elhagyta Naprendszerünket az az űreszköz, melyet már több éve fellőttek, és még mindig működik, méréseket továbbít, jeleket küld széjjel.
    Ábris bőre akár a szacharóz, illatos, puha, édes.
    Talán évmilliókon át is akadálytalanul suhan…
    Mért nem megyünk már haza, apa, miért nem?!
    A fedélzetén ott az arannyal futtatott tábla, rajta a híres véset: egy férfi és egy nő; a férfi jobb karja egyenlő szárú háromszöget zár be, látható az öt ujj is, a mozdulat akár egy köszönés, olyan, baljával mutatja, hogy itt és itt, körök, vonalak, az ott: a Föld. A nő bal lábával kicsit kilép, a karja, a haja lelóg. Mezítelen, törékeny mind a két alak…
    Hogy őt már tizennyolc szúnyog megcsípte, panaszolja Ábris. Dúl-fúl, mérgesen forgolódik.
    Na jó, indulunk haza ─ hagyod rá. De nem állhatod meg, hogy a fülébe súgd a legfontosabbat:
    Tudod, az én apukám ott született, abban a kicsi házban… Te most csak menj előre a kocsihoz. Siess, fuss!...
    S ahogy egy pillanatra átöleled a fiadat, óhatatlanul kicsurran szemedből a könny.
    Ez a könny, tudod jól, a réges-régi ölelések emlékéből fakadt.
    Amott a horizonton - most már kristálytisztán látod - lassan, hangtalanul lépeget felétek egy alak, messze van még, mögötte a lenyugvó Nap.

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat