Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

Hazaruccanás

(Tavalyi mese)

Emlékszem ─ kezdi meséjét  Tavalyi Csaba ─, amikor megérkeztem a falumba, először édes szülém sírjához siettem a temetőbe, gyertyát gyújtani. Ott láttam meg azt a vadonatúj kriptát, fehér márványból, édes szülém sorában, kettővel  följebb. Szép kripta, drága kripta! Leginkább a nylonzacskók  miatt gondoltam, hogy új lehet, melyeket az aranyszínűre festett karikákra húztak, talán eső ellen. Mikor aztán betértem a szülői házba, mesélni kezdtem édesanyáméknak, hogy láttam ám egy teljesen újnak látszó kriptát, de ─ mondtam ─ nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem-e a nevekre: Kovács György és neje Kovács Györgyné, ugyanis ─ mondom ─ idefelé pont a Gyuri bácsi jött velem szembe szekérrel, még meg is bökte ujjával a kalapja szegélyét, ahogy szokta, üdvözlésképpen.

Édesapám, látva elbizonytalanodásomat, gyorsan segítségemre sietett. Tudomásomra hozta, hogy nagyon jól láttam mind a neveket a temetőben, mind pedig Gyuri bácsit a szekéren, mert hogy, hál’ isten, a Gyuri bácsi is és a felesége is jó egészségnek örvendenek, jószágaik vannak, igaz, már csak az a két tehén, amelyekkel olykor szekerezik az öreg, a három jó szőrű üszőt még nyáron eladták, drága-szép kriptájukat azon a pénzen fizették meg.

Hallottam én már ilyet, hogy az emberek előre megcsináltatják maguknak a nyugvóhelyet, talán hogy láthassák, amit különben már nem láthatnának. Vagy egyszerűen nincs, aki utánuk megtegye, becsülettel elvégezze. Kovácséknak sincs. Ezen tehát nem is akadtam meg. Amin megakadtam, az az volt, amit édesanyám közbeszúrt, mialatt édesapám engem tájékoztatott. „Ők legalább nyugodtak lehetnek felőle!” ─ Így: „Ők legalább nyugodtak lehetnek felőle!” „Miért?” ─ kérdeztem majdnem mérgesen, de abból is látható, hogy csak „majdnem”, mert nyugodtan ki tudtam várni édesapám gondolatmenetét. Édesapám, velem szembe, az asztalnál ült, édesanyám pedig mögötte állt, kezében egy tepsi krumplistészta (imádom!), s savanyú uborka, kistányéron. Na és így, látom, édesanyám egyszer csak odabök a szemével édesapám feje búbjára, pont. Többször is odabök. Gondolkodni kezdtem: világos, ez édesapám körüli ügy lesz. Talán köze van hozzá a pohár bornak, amely előtte van? Ez kérdés volt, persze csak  magamhoz.  Talán  megint  sokallja édesanyám édesapám italozását? Kérdést kérdés követett bennem, gondolatot gondolat. De a nemjóját ─ foglaltam össze legvégül ─, úgy látom, édesapám színjózan; semmit sem értek!

Közben vágom az uborkát a tányéromon; lenyelek egy karikát, lenyelek  két  karikát  (mármint  egy  újabb  karikát; krumplistésztához savanyú uborka ─ isteni!), na és akkor mondja édesanyám (de még milyen lényegtelenül a számára nagyon is lényegeset, csak lestem!), akkor mondja: „Azt mondd el inkább, mért akarsz te máshová temetkezni, mint én?” ─ Hát egy ilyen kérdést nem hagytam volna csak annyiban. Nem hagytam volna, ha nem sejtem, sőt, ha nem érzem is, hogy itt azért másról, pontosabban: másról is szó van. Édesapám ─ el kell ismerni ─ nagyon helyesen tett, hogy tudomást sem vett a hozzá intézett kérdésről, ott folytatta a maga kis mondókáját, ahol az imént abbahagyta, csakhogy most bővebben, színesebben magyarázva.

„Azt mondd el inkább, mért akarsz te máshová temetkezni, mint én?” Egy ilyen kérdés!  És épp édesanyámtól! Mennyi- de mennyi kiélezettségnek kellett lejátszódnia közöttük ─ tűnődtem az  asztalnál, krumplistésztámat rágicsálva ─, mennyi- de mennyi kiélezettségnek, melyekről nekem halvány dunctom sincs, hogy így, ilyen hétköznapiasan egyáltalán fölvetődhetett bennük a kérdés, mint probléma?! Indulatom és reakcióm ekkor hágott tetőfokára: „Ne vicceljetek, édesanyám!” ─ De az se kutya, ahogyan édesapám reagált: „Akar a fene temetkezni!” És ezt kapásból vágta oda, még mielőtt kimérten hátrafordult volna (tudjuk, ott állt mögötte édesanyám). „Te, idefigyelj ─ mondta ekkor, de már szolidan ─, te nekem ne bólogass a hátam mögött, hanem állj elém és mondd a szemembe nyíltan, amit akarsz!”

Persze, jót derültünk ezen. Meg még azon is, ami a faluban kering: szóbeszéd, pletyka: ki, minek hívja. Hogy tudniillik, jött egyszer egy ember (ezt is édesapám újságolta; neki is úgy újságolta a, nem tudom-én-kicsoda, a boltban), s amint jött, észrevétlenül, el is ment, szintúgy észrevétlenül; nem látta senki. Hogy mégis itt járt, tehát, hogy egyáltalán járt a faluban, azt onnan tudják (népek, emberek), hogy nekik is úgy mesélték (ugyancsak a népek, emberek). Tény, hogy amikor a Kovács Gyuri bácsi kisétált a temetőbe a vadonatúj kriptájához (talán akkor húzta rá a fogantyúra a nylonzacskókat), egy gyönyörű szép élővirág-koszorút talált a márványkereszten. Persze fönt hagyta az öreg. Azt mondta (és milyen igaza volt!), „honnan tudjam én most, hogy hol, melyik parcellában van eltemetve ennek a tisztalelkű embernek a hozzátartozója?” Hát ennyi. Megmondva az igazat, a  dolog  mélységes  valója sem tudott komolynak megtartani, vigyorogtam mint, mit-tudom-én, a mit-tudom-én, mire (pék kutyája a meleg zsömlére?). És szinte egész délután. Ahányszor csak rágondoltam és eszembe jutott: ember; koszorú; nem tudja, hol van eltemetve a volt valakije, lehet, hogy nem is a mi falunkban ─ vigyorogtam, vigyorogtam. S végül is így, így múlt el a délután, ilyen derűs, vidám hangulatban, jó közérzettel.

Aztán ott volt mindjárt az este. Ott volt az indulás-lódulás! Mert, ugye: hiába minden, ha hűvösen sötétül, úgy száll az idő, hogy lovon se különbül!... Pontosan így mondtam édesanyáméknak, de ők már nem nevettek, nem, valamitől elfáradtak szegények, és én ezt tökéletesen megértem. Kint néhány kisebb-nagyobb csomagot dugtak be a kocsimba. Szándékosan nem néztem oda. Tudhatják, ki nem állhatom az elhalmozást. Nem egyszer és nem kétszer megmondtam már nekik: nem  csak  „azért” jön  haza az ember! Tehát határozottan elfordultam. Talán körbenéztem. Valóságos ősz végi-, tél eleji hideg csönd honolt a völgyben. Pedig-pedig, gondoltam, nemrég még madárdaltól volt hangos  a határ! Ültem egyes egyedül a kocsimban, mondhatni árván, indulásra készen, és döbbenten láttam: lélegzetemtől egészen elhomályosul a kinti világ (jól bepárásodott az üveg, na). Szelíden járt a motor. Tényleg ─ ötlött  fel  bennem akkor, csak úgy spontánul ─ fantasztikus néha az ember! Letekertem az ablakot és gyorsan kihajoltam a csípős, ködös estbe: „Cudar hideg van, még meg találtok nekem betegedni, menjetek be szépen, menjetek!” ─ mondottam kellően udvariasan. De ők (édesanya, édesapa) csak álltak és álltak. Néhányszor ráléptem a gázpedálra, és nemcsak a motor végett, hogy hamarább melegedjen, de jeleznem kellett már: valóban is megyek. Persze az, hogy ott ül az ember a kocsijában és nyomkodja a gázt, mialatt kint fuldokolnak a füsttől, ez kicsit olyan visszatetsző, jól tudom.

Bántott, hogy mennem kell, hisz olyan jó volt itthon ─ gondoltam ─, olyan jó itthon lenni, ahol felnőttem, jó érezni azoknak az embereknek a közelségét, akik megtettek minden tőlük telhetőt! Nagy szavak? Mik a nagy szavak? Életemet és véremet a hazáért! A haza minden előtt! Utánunk a vízözön! Igen, ezek nagy szavak. Bántott, hogy mennem kell, de mi mást tehetünk? „Sorsunk az elválás, hitünk a találkozás.” Na és akkor  ─ zárja meséjét könnyekig meghatódva Tavalyi ─,  akkor jutott igazán eszembe, hogy milyen is az ember! Tényleg, néha fantasztikus! Ott ültem a kocsiban, és ugyanakkor láttam magamat ülni a kocsiban. Megnyomtam a gázpedált, és mialatt megnyomtam, láttam is magamat, ahogy megnyomom, láttam, ahogy a füst kilövell a kipufogón, talán édesanyám arcába. Ott ültem a kocsiban, és ugyanakkor a kocsin kívül is voltam, hihetetlen!... Talán ─ gondolkoztam ─, talán édesapám szemébe, talán édesanyám arcába…

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat