Kaszás Máté

Zsiga hazatalál

 

Hív anyád és apád, hogy látogasd meg már őket, hagyj föl az örökös bujkálással, önsanyargatással, ami volt köztetek nézeteltérés – részükről el van temetve. „Olyan rövid az időnk, Zsiga fiam! – panaszolják neked. Még alig örülhettünk egymásnak...”

Évek óta fázol. Fázol és fázol. Nincs már másom, csak fázom, mondogatod magadban a vonaton. A fülkébe kicsi, madárcsontú, hallgatag mamika érkezik. Nyomban fölállsz. S bár ő szívélyesen marasztal, hogy ülj tovább az ablak felől nyugodtan – mégis átadod neki az őt megillető helyet. Két és fél óra utazás. Jó, hogy útitársad tiszteli a magányt: nem tolakszik be a világodba, hagyja, hogy zavartalanul elmélyülj gondolataidban. „Emlékeid körülpárnáznak, csak ennyit érzek melletted, öreg néni vagyok, te föl-fölnyitod útikönyvedet (Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya), hosszan lapozgatsz benne, néha rám nézel, én is terád...” Hallgattok. Leszállás előtt fölajánlod az asszonynak, hogy leviszed a vonatról a csomagját. Köszöni, elbírja, mondja. De azután – lehet, mert az imént túlságosan bizalmatlannak mutatkozott feléd – megkér, hogy a kisbőröndjét fogd majd el a lépcsőnél. Mögötted jön. Lesegíted. Kérdezed, megengedi-e, hogy a kijáratig vidd a csomagját. Mentek egymás mellett, két idegen. Búcsúzáskor a mami a vihart említi, amely, szerinte, már készülődik valahol.

*

Otthon apád fogad, szélesen kitárja előtted az öreg kaputokat. Sajnos, mondja szabadkozva, nem időzhet veled tovább, sietnie kell anyád után a temetésre. Ott maradsz egy szál magadban az udvaron. Leülsz az öreg, csonka gangotokra, s továbbra is útikönyvedet, A magyar néphit boszorkányát lapozgatod, miközben fél füllel a Nagy Felvonulás közvetítését hallgatod a zsebrádiódból:

„Egységben az ország! Legyen egységben az ország!...”

A konyhában már meg van terítve, akár helyet is foglalhatnál az asztalnál, és csendesen falatozgathatnál, ám mindenképpen meg akarod várni anyádékat.

Kicsit füstöl a kályha; kitárod hát az ablakot. A konyhában is szól a rádió; még mindig ugyanazt harsogják az öblös torkok: „Egységben az ország!... Legyen egységben...!”

Apádtól tudod: pontosan 80 évet élt a megboldogult. Sokáig ő volt a téesz kocsisa, nagydarab, deres, izmos lovai voltak, az öreg mindig oldalvást ült a bakon, így emlékszel rá gyerekkorodból. Most érte zúgnak a harangok.

 *

Anyád és apád késő délután térnek csak haza. Látod őket, amint a kertben, a lugas alá érve mélyen meghajolnak a lógó indák alatt. Az legyen itthon az első dolgod, hogy visszanyesed a törtető vadhajtásokat!

Este már kimutatkoznak a részletek. Anyád le-lecsukódó szeme a terített asztalnál. Apád még előbb elbóbiskolt. Ahogy elnézed őket, meglep, hogy szunyókálás közben is egyre mélyül arcukon a ránc.

Nézni magunkat száz év távolából!...

Mintha a vonatból ismerős madárcsontú mamit hallanád.

*

Nem emlékszel, mikor álmodtál ebben a házban – ezelőtt. Annyi bizonyos, hogy nagyon régen. Milyen volt a szoba gyerekkorodban? Halványan dereng, hogy már megvolt a nagy rádiótok, ott volt a helye, ahol most könyvek sorakoznak, az a pár darab könyv, melyeket nem vittél magaddal annak idején, hirtelen távozásodkor. Itt hagytad ezeket a könyveket, „dísznek”, apádéknak. A szélesre nyitott rekamién fekszel, tenyeredet a combod közé csúsztatod, ahogy gyerekkorodban szoktad, s apád szaggatott hortyogását hallgatod. Hajnal van már, vagy még mindig éjszaka? A leengedett redőnyön keresztül nem tudod megállapítani.

Mostani, új álmodban a gyerekeid is itt voltak veled, a pléd alá bújva, a fal melletti ágyon aludtak. Apád a szokott helyén, látni nem láttad, de tudtad, hogy ott van. Egyedül anyád állt a szoba közepén, mintha a tévét nézné, holott az nem is volt bekapcsolva. Te meg forrón összebújva feküdtél azzal a lánnyal, aki miatt anno... végleg felborult a házasságod. A lány még álmodban is levett a lábadról, ahogy forró, nedves ajkával csókolt. Érintésének finom nyála selymes mázként bevont. Fejét a vállad gödrébe hajtotta, hihetetlenül odaadó volt, tüzesen simult hozzád, a combját hívogatóan széttárta. Anyád közben kirohant a szobából, nem tudni, mérgében-e. S már a gyerekeid is elfordultak tőled álmukban, sőt, apád is. Ti viszont tovább fürödtetek a lánnyal abban a tüzes párában.

 „Linkadás: oly álomi betegség, midőn úgy tetszik, hogy az ember nagy tehervel nyomatnék meg – olvasod lázasan útikönyvedben, reggelizés közben.

Lamiae: éjjel járó asszonyok vagy inkább asszonyi képben éjjel rettegtető ördögök.

Venificus: ördöngős, bűvös-bájos.

Venifica: ördöngős, boszorkány-asszony.

Venificum: méregcsinálás, etetés, bűvösbályosság...”

*

Helyrajziszám szerint  itt, ezen a helyen állt valamikor a nagy Dryzek háza. Eckert Katinka, a szomszéd falu félárvája négyévesen egyszer tejet kért az uraságtól, ám az nem adott neki.

Délelőtt elsétálsz a faluvégre, egészen a mocsaras Kelőig. Valamikor vályogvetők taposták itt a sarat. Feltűrt nadrágban gázoltak a tocsogós sárban. Verejték, csillogás. Ahogy a szűk sablonból kicsusszan a még nedves vályogtégla! Szikkadt bőrű férfiak, nők. Arrébb tűz lobogott; valami mindig főtt a kondérban. Porontyok hancúroztak a porban. Amúgy a levegő tiszta, nagy, hűs árnyékok mindenfelé. Régen vénasszony tanyája volt itt. Patkányok futkostak a szobájában. Fiatal korában – így tartja róla a fáma – elcsavarta a büszke Dryz Milkó fejét. Valamilyen bájitallal itatta. Amitől az uraságnak percre sem csillapult iránta való hatalmas vágya. Csak amikor a nőt elkergették a faluból, csakis akkor lett a Milkónak könnyebb. Az elűzött évek múlva visszatért, már öregen, csúfan, betegen. Ide, a Kelő mocsarába építtetett magának viskót. Itt tervelte ki a falu ellen a bosszút. Akkoriban vándorcirkuszosok jártak erre. Medvét vezettek láncon. A füzesben késdobálók gyakorlatoztak. Vaskarika gurult, dőlt el a fűben. A vénasszony a nagy bajuszú zsonglőrt szemelte ki terve véghezviteléhez: kotyvasztott főzetéből jól benyakaltatta, melyből annak idején a Milkó is ivott; az eredmény nem maradt el: a kacska bajszú mutatványos egyetlen éjszaka leforgása alatt a falu fehérnépét mind sorra hágta...

„...felserkenvén a fatens  – így A magyar néphit boszorkánya – , megszidalmazta, hogy miért nem hagy neki békét, akkor nekifordult, s hasra döntötte a földre, és ott gyomrozta, küszködött véle erősen, a két hüvelykujját a fatens asszony hónaljában erősen megdöfködte, közben morgott rá, mint a medve...

„...kertjében feküdvén egy gubás ember, gyolcsban lévén, a fején megnyomta... az fatens mesterkedett rajta, hogy megláthassa személyét, de semmiképpen nem lehetett, félrehajtván amaz a fejét...

„...azon éjjel ment reá, s a lábát fogta, roncsolta a derekát...

„...gyakorta látta ébren Rósa Dánielt ezelőtt, midőn lefeküdt, nem aludt a fatens, és ébren lévén, egyszersmind látta, hogy reá rohant s reá dűlt Rósa Dániel, és mint az ujjai, olyan nagy fogai voltak...

„...úgy látszott a fatensnek, mintha mind a hegyeken, völgyeken, erdőkön járt volna, de az eszét elvette a fatensnek. Sok járása-kelése után, mintegy 12 óra eltelte után, mintha csak álmából serkent volna fel, úgy fáradtan, minden tagja fájt és ruhája csupa veríték volt...

„...és semmit nem aludtam, csak úgy feküdtem az ágyban, a személye szerint láttam az kérdésben forgó személyt, hogy reám jött, s megnyomott, még a tűz világolt, s el nem aludt, s a gyermek mellett reám került az ágyban, s kiáltottam is az uramnak: uram, kegyelmed alszik, s engem megölt Rusim Borica...

„...annak utána sokszor szívfájás is ráesett a fatensre úgy, hogy hanyatt esett a szívfájdalom miatt, s puskalövést is hallott kettőt maga körül ugyanakkor...

...az kezem és fejem ottan megdagadt és én magamnak is nagy sok lyuk volt a kezemen...”

 *

A borostyán dúsan befutotta a vörös sziklákból épített családi sírboltot. Mára ennyi maradt a nagy Dryzeknek. A zöld és a vörös szín így, együtt, erőszakos hideget áraszt. Az érzést tovább fokozza benned a hatalmas szemekből álló lánc látványa: súlyosan ível lándzsahegytől lándzsahegyig; hiába, itt már a rozsda az úr.

„Nézd – mutat le a földre apád –, ide szeretném, pont ide! És egy ilyen keskeny rámára gondoltam, fedél nélkül. Lehet majd virágot ültetni ránk. Ezt én megcsinálom még. Ilyen lesz, ni!” – bök rá egy sírra.

Szürke műkőkeret, a beltere üreges, nemrég hozhatták ide, körülötte még nincs eldolgozva a föld.

„Otthon van egy kevés anyagom. Meg majd hozatok még hozzá...”

Hirtelen gyengeséget érzel, elfordulsz apádtól, és indulsz lassan lefelé a dombon.

„De anyád – kiáltja utánad apád –, anyád nem akar ám beleegyezni! Nem akarja, hogy elöl legyünk. Tudod, milyen makacs! Azt mondja: legyünk csak a sorban... Ott van a sor vége, nézd, hátul, a fenében!...”

Egy fényes, fekete kő kerül utadba; vigyázva körbetapogatod ujjaddal.

„A Both Dani sírja – mondja apád nyugodtan. – Karácsonykor fölmászott a fára. Az udvarukban volt a fa. Nem tudni, mit akart a fán. Lehet, volt odafönn valami, amit csak ő látott. Kalitka? Madáretető? Diófa volt, az biztos, minden ágára vastagon ráfagyva a jég...”

„Barátok voltunk – mondod. – Ő volt a kapusunk. És később is aktívan sportolt...”

„Mégis leesett és meghalt...”

„Milyen magasról esett le?”

„Hát nem templomtorony magasából, az biztos. Persze, nem is a magasság számított. Hanem, hogy le volt betonozva az udvaruk. S bár jó kapus volt a Dani gyerek, tudhatott volna esni – hányszor röpült a labda után legénykorában, hogy aztán, mint a párduc, puhán földet érjen vele –, itt most, fiam, nem sokat ért a tudománya.”

„Mindjárt meghalt?”

„A fejét ütötte be. Tehát először is elvesztette az eszméletét...”

 *

A szekrény oldalán futó aranyozott díszléc a rávetülő árnyék alatt mintha megtörne. A könyvespolcon a piros subával fedett dobozon két pár, különböző méretű csokicsizma, elhagyatottan. Késő délután, öt és negyed hat közt kopognak az ajtón. Máris kinyitod. De ámulatodra senkit nem látsz odakinn, csak a föltámadt szél lengeti a kerti kaput, az nyiszorog vadul. Pedig mintha kopogtak volna!... Aztán ahogy lépsz vissza a házba, még egyszer hátralesel. S akkor figyelsz föl jobban, mind a szélre, mind pedig a kapura. Különös, mondod, hogy sehol másutt nincs szélmozgás, csakis ott, a kerti kapunál. Mintha láthatatlanul ki-be sétálna ott valaki (valakik?), és a nagy jövés-menés keltené a szelet. De ha láthatatlanok, sóhajtod, ugyan minek tolonganak azon a szűk kapun?! – S hirtelen megint gyengeség fog el, minden tagod ereje elhagy, le kell rogynod, el kell feküdnöd a földön, ráadásul még a gyomrod is fölkavarodott, mindjárt eszméletedet veszted. A konyhából anyád lép ki, ezt még látod. Amint észrevesz téged a hideg kőre omolva, máris kiált apádnak. Ölükbe vesznek, úgy vonszolnak-tuszkolnak be a házba. Mintha bizony rejtegetniük kéne téged! De hát, motyogod, miért ez az egész? S ugyan mi esik meg még veled? Miféle esztelen történések elé nézel? Remélheted legalább, hogy gyors egymásutánban peregnek le az események? Számíthatsz az utolsó órádon apádra, anyádra? Közben anyád már hozza a bögre ecetet, hamar kitölti eléd egy tálba. A tálat sietve körberakja fokhagymagerezdekkel. Most két oldalról megragadnak apáddal; előbb a falon függő szita elé vezetnek. A cipőkre, papucsokra anyád ollót, tűt helyez. Szappannal bekeni a rézkilincset. Aztán gyorsan az ajtó elé fektetnek, keresztbe. A fejed alá tükröt, csorba kést tesznek.

„Nézni magunkat száz év távolából!...”

Mintha újra a vonatból ismerős madárcsontú mamit hallanád…

 

 

 

Oldal: Zsiga hazatalál
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat