Kaszás Máté

Walther kiüresített szíve

(részlet)

 

Mire Walther fölébredt, már másnap este volt...

Hogy összerakja, összetoldozza, ami emlékezetében mostanra szétesett, széthullt, nevezetesen a tegnap délutánnak számára enyhén szólva kellemetlen eseményeit – azon próbálkozott nyitott szemmel. Mindössze egyszer kelt föl az ágyból, csupán csak azért, hogy a homlokára vizes zsebkendőt tegyen, mivel ébredése óta kínzó fejfájás gyötörte. Párnájára hanyatlottan tovább erőltette elméjét: pontosan, a legapróbb részletekig fel akarta idézni a tegnap történéseit, mindenekelőtt a beszélgetést, melyet régi barátja, T. K. Wilhelm az ő közvetlen közelében folytatott egy személlyel. Walther egyszerűen nem tudott nem odafigyelni. Wilhelm egy szerelmi ügyet ecsetelt ismerősének, szinte megmámorosodva tobzódott az érzelgős részletekben. Jobban belehallgatva a beszédbe, pohár tequilával a kezében, Walther a történetben egyszerre elhűlve önmagára ismert. Felfogta, hogy Wilhelm szájából ő most tulajdonképpen a saját úgymond kalandját hallja vissza. Legnagyobb ámulatára Wilhelm úgy adta elő az ő, azaz Walther titkos „románcát”, mintha az máris a készülőben lévő regényének egyik grandiózus fejezete volna. Tervezete szerint a levél a regényen belül erőteljes mágneses mezőt gerjeszt, amely azután, mint a darázs fullánkja, lüktetve fejti ki hatását az olvasóban.

A műben levelet kap az egyik szereplő, voltaképpen az elbeszélő, azaz maga Wilhelm. Mármint Walthernak a minap Wilhelmhez írt levele szolgáltatná teljes egészében ama fejezetet – Walther egyértelműen erre következtetett Wilhelmet hallgatva. Wilhelm tehát, Walther legnagyobb megrökönyödésére szinte szóról szóra kiadta (utóbb már az egész díszes hallgatóság előtt, a sebtében kihelyezett pulpitusnál fennen szónokolva) mindazt, amit Walther pár nappal megelőzően levelében közölt Wilhelmmel, akkor még mint baráttal. Wilhelm kíméletlenül lerántotta, letépte Waltherről a leplet. S tette mindezt oly agyafúrtan rafinált írói csavarral, hogy a dolog egyszerre tűnt komikusan játékosnak (a hallgatóság felé), s érződött halálosan komolynak (az érintettek számára). Most mindjárt a Hölgy is lelepleződik, akivel a sors nem éppen szerencsésen összehozott! ... – tépelődött Walther a társaság harsány derültségétől letaglózottan. Abszurdum ez a Wilhelm! – így, már otthon, kínzó fejfájásával küszködve ágyában. – Abszurdum!

Ráadásul amint a meghívottak helyet foglaltak az asztaloknál, várva a felszolgálandó szendvicseket, Wilhelm a készülő könyve kéziratából – közkívánatra(!) – újabb „ínyenc” részleteket olvasott fel, tovább srófolva a jókedvet, s egyúttal felcsigázva a hallgatói kíváncsiságot a felolvasást folytató színész előadásához. Már csak az hiányzott volna – gondolkozott Walther a feltúrt ágyán forgolódva –, hogy Wilhelm előrángasson és megsemmisítőn rám bökjön teremtő ujjával: íme, művem fő inspirátora!

Abszurdum! Abszurdum!

Ugyanakkor Walther önmagát teljes mértékben felelősnek tudta a szöveg létrejöttét illetően. Egyértelműen ő a felelős – ismerte be keserűen, a hasáról a hátára fordulva. – Egyértelműen, igen. És ez a legborzasztóbb, a legeslegborzasztóbb. Mármint, hogy ő ezzel tökéletesen tisztában van. Hiszen Wilhelm csak felhasználta, ügyesen beépítette művébe mindazt, amit ő volt oly ostoba, megvallott neki. A felelősség tehát – szögezte le bánatosan – elsősorban engem terhel! Nála én sokkal, sokkal, sokkal felelősebb vagyok!... – A függöny résein át, az utcáról beszüremlő váltakozó színű és erősségű reklámfények világosságában Walther odatekintett most a felesége ágyára; az asszony, teletömve magát altatókkal, békésen aludni látszott.

Hogy aztán Wilhelm miért rendezett a számára sem mellékes (naná hogy nem mellékes!) ügyből nyílt komédiát, azt ő, Walther, legfeljebb találgathatja. Mindazonáltal – szőtte tovább gondolatát – egyáltalán nem véletlen a színésznő, Stálesevics Melissa felléptetése, hiszen 1.): Wilhelm nővel (!); 2.): hozzá ilyen nevű nővel olvastatta fel az eredetileg férfi hangon íródott levelet(!)... Mert Wilhelm ilyenképpen tehette leginkább nevetségessé őt, volt barátját, s egyúttal csíphetett a feleségébe, Melissába?... – Walter, karját a feje alá feszítve támasztékul, az utcáról beszüremlő világosságban eltűnődve méregette most a takaró alól előmeredő bütykös, ráncos, pár szál szőrrel ékeskedő, igen-igen kikeményedett körmű öregujját.

No de olyan nagyon rosszat tett ő azzal a levéllel, megírásával és elküldésével, valóban? Hiszen csak figyelmeztetni akarta vele Wilhelmet! Igen, ez volt az ő valódi szándéka: a figyelmeztetés, a baráti figyelmeztetés, nem más. Igaz ugyan, hogy érzelmesen vall benne. Viszont semmiképpen nem bántó szándékkal, főleg a Hölgy és környezete felé nem, egyáltalán nem bántó és támadó, sőt, tőle telhetően diszkrét. Természetesen nem nevezi nevén a hölgyet (még szép!), nem tudható, ki a személy, hogy voltaképpen Wilhelm felesége, Melissa az, nem, erre így konkrétan semmi nem utal.

S ő tulajdonképpen abban a kettős szorításban kényszerült a levél megírására, mely egyrészt Melissához húzta, s persze rögvest el is tántorította tőle, másrészt a Wilhelmmel való barátsága nehezített meg. Hát elő kellett álljon e levéllel mindenképpen, meg kellett írja benne, mekkora gyötrelem számára egy bizonyos személy (nincs szó Melissáról, nincsen!) feléje irányuló jóságos ostroma. S hogy ő ezt egyáltalán megírta, meg merte írni Wilhelmnek, mi más ez tőle, mint a felé, Wilhelm felé tett legőszintébb baráti gesztus. Jelzés, figyelmeztetés, hogy bármivé fajulnak is a dolgok, ő, Walther, igenis időben előállt, igenis időben szólt...

S hogy levélben szólt, arra Walthernak ugyancsak jó oka volt: nemdebár Wilhelm a szavak elismert mestere, a titkosabbnál titkosabb szófüzérek jeles értője, hát talán nem okoz számára különösebb nehézséget a sorok közül kiérezni az ő (Walther) tehetetlenségében is felhívó-figyelmeztető sóhaját-jaját:

"...Aki elkövette ellenem azt a merényletet, a jósággal ható merényletet, amely, tudjuk, erőteljesebb és elviselhetetlenebb minden hideg merényletnél – írta levelében Walther Wilhelmnek –, nem hiszem, hogy szükséges volna nevén említenem, már a tisztelet sem engedi, hogy nyíltan kiadjam, nos, barátom, róla kell alább szólnom, róla, aki folytonos közeledésével akaratlanul is fájdalommal töltötte meg napjaimat, mivelhogy szüntelenül emlékeztetett: nélküle mily' üresek voltak napjaim; s jóllehet én ezt gyanítottam, ám újra és újra elvetettem, merthogy igazából nem viszonyíthattam; de amint belépett az életembe Ő, és fényt és melegséget hozott (hihetetlen, nem remélt ajándék), amiről a magam korabeli férfi nem is álmodik már – nos akkor egyszeriben megvilágosította helyzetemet és helyemet: elszürkült életemnek szűk terét, igen. Látni kezdtem, barátom, s már kevés volt, ami van. Hirtelen vágyak ébredtek bennem, mind féktelenebbül, mely vágyak, persze, meg voltam róla győződve, nem teljesülhetnek be, s így máris ráfogtam: hamis vágyak, nem foglalkoztathatnak, nem szabad! Ám Ő, a kedves hódító, fejem és szívem elcsavarója egyre biztatott (tekintetével, figyelmességével), hogy ne rettenjek meg, valójában nincsenek előttem akadályok, csak én képzelem, hogy vannak. Lassacskán rávett Manéla (hogy mégiscsak nevet adjak a jeles személynek, bárha nem is a valósat, nem, nem!), rávett, barátom, hogy nyissak felé, én, aki soha senki felé nem nyitottam, aki rég elfogadtam, hogy ennyi és nem több személyem, viszont ő meg épp ellenkezőleg, azzal bátorított, hogy több vagyok, s hogy ne féljek, markoljak merészen, igenis markoljak még az életből!... Így hát fokozatosan el kellett vetnem addigi gondolkodásomat, no és persze a környezetemet is más szemmel kezdtem nézni, azt a környezetet, amely annyi időn keresztül hozzám tartozott. Le kell szögezzem, barátom, hogy Ő, Manéla, nekem nem volt cél, nem tűztem ki magam elé célul, nem lehetett célom, ezt mindig és mindenkor tudtam, tudnom kellett, s lényegében ezért is volt, ezért is lehetett a jósága, figyelmessége merénylet ellenem..." – Az esteli fények bevilágította s az árnyaktól telezsúfolt szobában Walther furamód kísértetiesnek érezte most az ágyat, amott, a felesége ágyát is, a felesége lógó pongyoláját (véletlenül hagyta volna magán az asszony?), mintha valami sűrű, foszforeszkáló folyadék, afféle tüzes nedű csordogálna a finom kelmén – vélte egy pillanatra.

Ezzel szemben a színész – próbálta visszavezetni gondolatát a partin lefolyt eseményekre –, azaz a színésznő, Stálesevics Melissa szájából már imígyen hangzott a művé formált beszély, azaz a levél, mármint a Wilhelm gyártotta változatban:

„...ó, igen, hát persze, persze, hogy féltem tőle, én is azt hiszem... Vagy talán jelentettem néki mégis annyit, barátom, amennyit a tekintetéből, a felém való figyelméből, jóságából kiolvashattam? Ó, hiszen az rettentően sok! Amit kiolvastam belőle. Rettentően, rettentően sok!...” – S csak úgy dőlt mindenki a röhögéstől...

Mintha valamilyen állat (kutya? macska?) morgását, nyöszörgését hallotta volna – Walther ismételten a feleségére tekintett. Az asszony nyugtalanul előbb a jobb, majd a bal oldalára fordult álmában, miközben előrenyújtott, s ökölbe szorított kezével – akárha láthatatlan kötelet markolna – háromszor-négyszer „megrántotta” maga felé a levegőt.

Fölkeljen-e, s készítsen-e hamarjában egy, afféle „gyorsan ölő” keverék-italt, kotyvalékot, azonnal ható nagy adag nyugtatót, azaz „kutyaitalt”? Vagy... – A függönykarnis végének belső felére csippentett ruhacsipeszt szemügyre véve (már amennyire a villódzó fénynél ez lehetséges volt), Walthernak teljességgel úgy tűnt most, hogy a csipesz (amely eredetileg arra volt hivatott, hogy a függönygörgők lefutását meggátolja), hogy tehát ez a csipesz voltaképpen nem is csipesz – erről győzték meg a látottak –, hanem egy fejjel lefelé függeszkedő csigamáz-fényű – denevér?, aki/ami – vajúdva?, exitálva? – görcsösen rángatózik, miközben (nem, nem a szájából!...) – a fejéből nyúlós csöppökben hull alá valami, valami, ami már nem is nevezhető folyadéknak, tehát semmiképpen nem vér, következésképp nem valakinek a vére, azaz nem elfogyasztott vér, de még csak nem is magának a függeszkedő állatnak a vére, legföljebb annak melegen kiömlő, foszforeszkálva aláhulló agyveleje...

Nos, ha itt az ideje máris, hogy végleg pontot tegyen az elmúlt hetek, hónapok lázas eseményeinek a végére, sóhajtott Walther, úgy akkor ő, ígéri, ezt megteszi. Más szóval: kénytelen megtenni. Kénytelen kelletlen meg kell tegye, igen: a tényeken sem nem szépítve, sem nem ferdítve, be kell számoljon feleségének mind a tegnapi gyalázatos megszégyenedéséről, mind pedig a megszégyenedést megelőző napok lelki vívódásáról. Nem hallgatva el azt sem, hogy amint ott, azon a végzetes „teadélutánon” a Stálesevics Melissa nevű színésznő szájából elhangzott a mű utolsó fejezete a könyvből, Wilhelm készülő könyvéből, s amint Wilhelm buzgón hozzáfogott a tapsoláshoz, az előadó megtapsolásához (minekutána a közönség is nyomban nekihevült, mégpedig fenemód csattogtatva), nos abban az eszeveszett lármában, ellene feszülő örömmámorban, mindent elsöprő diadalban őt, Walthert teljesen megbabonázta barátjának (volt barátjának), T. K. Wilhelmnek feléje kiöltött, hatalmas, féktelenül tekergőző, lilán telepöttyözött nyelve...

Szája teljes kiszáradását (fémes kiszáradását) érezve, torkában a fuldoklás kínjaival révülten levegőért tátogatva, Walther kétségbeesett karmozdulattal rögvest magához intette a csokornyakkendős felszolgálót, aki legott mellette termett, tálcáján háromféle itallal megrakodva, melyeket azután Walther az ellene felajzott vendégsereg legnagyobb megrökönyödésére ott, álltó helyben, mohón, öngyilkos mód' fölhajtott. Hogy: ha már itt a vég, hát nosza, rajta!...

 

 

Oldal: Walther kiüresített szíve
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat