Kaszás Máté

Elvadult puszpángok

 

Hogy végképp Berger nyugalmát vegyék, a minap egy tornyot tettek ki a házával szemben lévő lakás ablakába egyszerű deszkaalapzaton; az öreg, kitöredezett gittű ablakszárnyat teljesen kitárták felé, úgy, hogy ha fölébred, mindjárt erre a különös toronyra lásson. Mint egy megnyújtott tortaszelet, hegyével az égnek, gondolta Berger, ahogy álmosan nézte, és az apja jutott eszébe, hogy men­nyire szerette a tortát annak idején. Meg a bort is. A torony tele volt apró ablakokkal, emiatt úgy tűnt, mintha oldalait millió kicsi lyukból készítették volna, ami részint igaznak is látszott, hisz a lyukak voltak körberácsozva rajta. S persze a függönyt sűrűn összeráncolták mögötte, hogy Berger még véletlenül se lássa meg, ki lapul a túlsó szoba mélyén, ki dörzsöli össze zsíros tenyerét komisz ötletétől eltelve.

Berger fölkelt, és rövid torna után, amit rendszeresen közvetlenül az ágy mellett végzett, átsétált a nagyszobába, s az ottani ablakhoz lépett. De már nem a torony érdekelte akkor, hanem a szemközti ház és az ő háza között hirtelen összeverődött tömeg zsibongása, s a távolról élesen hallat­szó cimbalomhang.

Berger először csak bátortalanul a függönybe kapaszkodva kitekintett a köztes téren hömpölygő tömegre, majd miután megbizonyosodott, hogy nem őérte jöttek, amitől egyébként jó okkal mindig is tartott, már ki merte nyitni az ablakot, és vigyázva kidugta a fejét. Maga is elcsodálkozott, mindjárt a cimbalmost pillantotta meg a tér déli szegleté­ben; háttal felé, szép, díszes dolmányban állt a téglafalnál, s egy sárgalábú asztal fölé hajolva - Berger szerint, „mintha a farkával játszadozna" - egyre csak pönögette hangszerét.

Berger megnyugodott, hogy még sincs különösebb baj, csupán a szokásos téri mulatozás, mely időről-időre ismétlődik, s amely nélkül, úgy látszik, sokaknak nem lenne tel­jes a napjuk.

Aztán másnap reggelre, Berger ámulatára, eltűnt a to­rony az ablakból. Eltüntették. Pedig addigra szerzett egy ki­csi színházi távcsövet, hogy azzal alkalomadtán majd tüzetesebben megvizsgálja. Azon már nem is lepődött meg, hogy a függönyt is széjjelhúzták az ablakon, feléje tárva így a valaha ismerős, ám mára teljesen idegenné lett szoba koromsötétjét.

Berger nem emlékezett, hogy lett volna ott belül valaki, miután a szülei meghaltak. Néha látott a házba belépni egy hoszúlábú nőt két (máskor három-négy) gyerekkel. A gyerekek, mielőtt a házba besurrantak volna, sűrűn át-átpislogtak Berger ablakára, de sem nem integettek, sem nem szól­tak, csak néztek lopva felé, mintha legalábbis látták volna őt a függöny mögött mélyen megbújva. A nő talán soha nem is nézett át Berger házára; általában sokáig veszkölődött az ajtózárral, rendszerint jó nagy pakkal érkezett, a kulcsot alig bírta előráncigálni a táskájából. Láthatóan az is zavarta ilyenkor, hogy olyan nagyra nőtt, a kulcslyuk meg ott volt valahol a combja vonalában. Végül mégis sikerült kinyitnia az ajtót, s biccentett a fejével a gyerekeinek, hogy befelé. Azok meg szófogadóan beslittyoltak a kitárt ajtón.

De az ablakokban nem lehetett látni egyikőjüket sem soha. Nincs kizárva, gondolta Berger, hogy nem is a vala­ha anyáméknak kiutalt lakás az otthonuk abban a fura épületben.

Hétfőn reggel aztán Berger erélyesen becsöngetett a szomszédos házba. Meg akarta kérdezni a lakótól - föltételezte, hogy az nem más mégsem, mint a sokgyermekes, hosszúra nőtt asszony -, honnan az a rengeteg szemét a házában, hogy folyton dugig tömi a közös szemetesedényt.  Ő még azt a kevés papírhulladékot sem helyezheti el tisztes­ségesen, ami nála egy hét alatt összegyűlik. Végtére is a ku­kához neki is joga van.

Az ajtót nem nyitotta ki senki. Még állt egy ideig tétován a lépcsőházban, nézegette az új névtáblát, amelyen nem volt egy fia betű sem, talán megfordítva, hátával kifelé csa­varozták föl tévedésből, gondolta Berger; aztán úgy dön­tött, nem ácsorog hiába, hazamegy.

Aznap kora délutánra várta játszótársát, a szeplősvállú Rozit, de bánatára csak jóval nyolc után érkezett meg. A nő azzal kezdte, nem is tudta, hogy ide, Berger házának falá­hoz járnak a Pezsgőbárból a részeg férfiak vizelni. Fölemel­te a szoknyája szélét, és utálkozva megtapogatta. Éreztem én, hogy eltalált a baromja!, mondta.

Szerény ruhatárából Berger kiválasztott egy, a nőre illő kockás pantallót, hogy húzza föl, míg a szoknyát kimossa és megszárítja. S keserűen megjegyezte: ez a népség már ilyen, bizony, sőt, néha ide is ürítenek, a saját szemével látta.

Jó tíz percig is eltartott, mire a vendég a szoknyáját kimosta. Majd a bekapcsolt villanysütő félig nyitott ajtajára gondosan ráterítette.

Centrifuga, az persze Bergernek nem volt.

Aztán leültek végre tarokkozni.

Hajnali négykor - a tér tornyainak óraütéseit Berger kü­lön-külön is megszámolta, a más-más hangok ütemének elcsúszását is figyelembe véve - játszótársa már békésen bóbiskolt a szemközti fotelban, a feje kissé előrebillent, alsó ajka leleffent, pontosan ugyanúgy, mint Berger gyerekkorá­ban apjának, mikor anyja haragvó tekintetére ügyet sem vetve a mértékletesnél jóval többet fogyasztott az italból. És Berger számára olyan is volt a Rozi a nadrágban, szakasz­tott olyan, mint az apja, csak az apjának nem vörös haja volt, hanem barna. S persze szeplő sem volt a vállán, leg­alábbis nem tud róla.

Berger a görgős lábú asztal lapjának sarkára helyezte a kártyapaklit, aztán csöndesen kiment a konyhába vizet inni.

A konyha ablaka nem a térre nézett, mint a nagyszobáé, és nem is a szemközti házra, mint a félszobáé, hanem a bel­ső udvarra, annak is épp a legtávolabbi, legsötétebb pontjá­ra. Amikor ide költöztek, Bergert mindjárt ez a nappal is örökösen sötét, gazfölverte udvar ragadta meg, és örült már, hogy nem tágított a ház megvételének szándékától an­nak idején egy tapodtat sem.

Berger most egyre csak nézte a belső udvar dermesztő sötétjét, ahol - tudta - elvadult puszpángok hajolnak a zavarosvizű, betemetetlen kút fölé. Az üres pohárral a kezében állt az ablaknál, aztán, megérezve, hogy távozóban be­leiből a goromba szél, örömében letolta a nadrágját hamar, és a poharat az ülepéhez igazítva, sóhajtva beleszellentett hosszan. Pontosan ugyanúgy hangzott, mintha a szájával csinálta volna. A térzene hallgatásakor is megfigyelt már hasonló hangot.

A vendég valószínűleg erre a hangra riadt föl. Amikor Berger visszatért hozzá, a nő már ébren volt. Azt kérdezte sápadtan, jönnek talán a hugyozósak?

Berger megnyugtatta, hogy attól jelenleg nem kell tarta­nia, és hogy lássa a nő, mit meg nem tesz érte, maga fejtette le róla a nadrágját, és saját kezűleg adta rá, gombolta be a vendég megszáradt szoknyáját.

Mert azt mondta a Rozi, fél hatkor neki mindenképpen munkába kell állnia a gyárban.

Utána hosszú napokon át Berger megint egyedül volt a lakásban. Bőven volt rá ideje, hogy bámészkodjon kifelé. Például, hogy bámulja a szemközti házat. De néhány óra múlva beleunt a bámészkodásba. Nem észlelt semmiféle mozgást; a ház ajtaján senki sem lépett be, és senki sem lépett ki. Legalábbis amíg figyelte. Sem a hosszúra nőtt asszonyt, sem a gyerekeit nem látta. Elkönyvelte magában, hogy nyaralni vannak. De hát ilyenkor, ősszel, nyaralni? - tűnődött. Viszont ha valami oknál fogva, amint az most már egyértelmű, mégiscsak távol vannak otthonról, gondolkozott, akkor ki a csuda tömi meg a horpadt kukákat mindenféle vacakkal?

A következő hét szerdáján Berger a szokottnál is fáradtabban ébredt. Mindjárt ahogy kikelt az ágyból, sőt, még az ágy szélén ülve, megtapogatta és ujjával erősen megnyomkodta a lába szárát. A nyomkodások helyei sokáig mélyen megmaradtak. Persze, ödémás a lábam, tudtam is, mondta. Az egész famíliám ebbe pusztult bele.

Fürdés közben aztán azon kapta magát Berger, hogy csöppet sem lanyhuló merevedése van. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen. S mert játszani nem volt kedve magával, hát csak ráakasztotta a kiálló részére a vizes törülközőt, hogy az húzza lefelé. De bizony sétálnia kellett ugyancsak, hogy a döccögés a merev tagját lelankassza, fürdőszobából a konyhába, konyhából a szobába és vissza. Közben kérdéseket tett föl magának. Érezte, hogy erre most különösen szüksége van. Talán már rég fel kellett volna te­gye őket. De mert Berger tisztában volt vele, hogy a megválaszolásuk nem csak pillanatnyi hangulatán múlik, teljes os­tobaság lett volna, ha csak egyre is megkísérel válaszolni. Mert a válaszok mélyen, egész élete folyamatában kell le­gyenek, ebben Berger bizonyos volt. Akkor pedig hogyan válaszolhatna, akár csak magának is, olyan kérdésre, hogy: ő űzte-e a sírba öreg szüleit? Hogyan?

Berger valójában a tér miatt választotta e helyet lakhelyül, abban a reményben, hogy idős szüleit valami egészen újban, valami számukra eddig nem létezőben részesítheti. Jóban és rosszban természetesen. Ahogyan ők is valamikor a fiukat. És tulajdonképpen a saját keserű hitetlenségét is kifejezetten ilyen megfontolások miatt tálalta nékik őszi-téli estéken, szakadatlanul. Hogy a végén már maguk a szülők is elbizonytalanodtak hitükben. Berger úgy képzelte, hogy a kétséget is az irántuk való szeretetből ébreszti bennük. Hogy fájjon csak nekik, ami fájó. Mert ami fáj - Berger így okoskodott -, az legalább van.

A szülei akkor már ott laktak túl, a szemközti házban. Mert üresen állt az a ház, pontosabban két szoba. S mert nyilvánvaló volt már akkor, hogy Bergerrel egy fedél alatt úgysem bírnának sokáig lakni. Ezért gondolta Berger, hogy egyszerűen beköltözteti őket oda, abba a szemközti lakás­ba. Ő persze rendszeresen átjárt hozzájuk. És mindig vitt nékik valami oktondian újszerű dolgot, hol egy hátulját mutató bekeretezett képet, hol egy száraz kórót, otrombán kifaragott botot, kettétört kukoricaszárt, ezt-azt.

De ugyanakkor Berger azt is szerette volna, hogy megmaradjon a szüleiben továbbra is minden régi dolog. Mert ők már öregek voltak, Berger meg java korában. Hát ne úgy legyen, ahogy mondják: az öregember már csak a szépre emlékezik, a fiatalabb meg mindig csak a rosszra. Ami volt - az megvolt, azt nem lehet semennyi évvel kitörölni; Ber­ger így gondolkozott akkoriban.

Amikor aztán már nagyon öregek voltak a szülei, és csak az ágyat nyomták, Berger fölfogadott melléjük egy ápolót. De az arcukat mindig ő maga mosta szivaccsal, la­vórból. Lehet, hogy vizesen hagyta a bőrüket, arra nem emlékszik. Szerette nézni, ahogy körüldongják nyitott szájukat a legyek. Kis szerkentyűket is eszkábált; síró, sipoló hango­kat adtak, mint mikor egy eltévedt gyerek valahol az éjsza­kában alig hallhatóan szipog; ezek a szerkentyűk teljesen váratlanul szólaltak meg a lakásban, hogy lehetőleg minél tovább éberen tartsák elgyengült szüleit.

Már nagy betegen megkérte az anyja, hogy hozzon neki egyszer egy olyan képet, amely egy háttal álló leányt ábrázol elhagyatott szigeten, a sziget ormára kitett, kissé megbillent homokórával. Berger persze nem vitt neki. Helyette vitt egy akt torzót ábrázoló képet. A képen a torzó a márványkeblei­vel egy oszlophoz volt kötözve, az oszlopról színes masnik lógtak, lebegtek, úsztak a sárga fényű ég hátterében. Hasonlí­tott ez ahhoz a másik ajándék-képhez, amelyen viszont kötényesen, de fölül pucéran egy kortalan nő ült, ölébe ejtett kéz­zel, egy fonott széken, a fejét levágták vagy egyszerűen lecsavarták, s helyére kénsárga napraforgót biggyesztettek.

Aztán szombaton (de már mindegy is, melyik hét melyik szombatjáról van szó) Berger még egyszer átment a szemközti házba. S ott, ahol utoljára is ácsorgott, az ajtó előtt újra megállt.

Nem csöngetett, egyszerűen benyitott. És már tudta, so­ha nem is volt kulcsra zárva az ajtó, csak ő játszott el a gondolattal, hogy zárva van.

Ott belül, a homályos szobában, Berger egy vénséges vén asszonyra talált, ki épp zsákokba, méghozzá rongyos zsákokba tömködte a sokféle kacatot. Közben ki-kiemelt a szeméthalomból egy-egy keretje-tört, porlepte képet, s azo­kat sorban a penészes, omladozó falnak állítgatta.

Bergeren nem látszott, hogy bármin is csodálkozna; habo­zás nélkül az asszony elé állt, és - e célra egy, a földről fölvett rongydarabot használva - állánál megérintve, érdeklődőn a fény felé fordította annak sebhelyes, szutykos arcát.

„Szóval te tömködöd tele a kukákat...” - mondta neki hideg nyugalommal. Egy ideig még bámult kérdőn a nő fénytelen szemébe, majd elunva, haragvóan máris eltolta magától az időtlen vénség korában leledző arcot. Ezután lé­pett a falnak állítgatott képek elé. Persze a halomnyi ócska­ság láttán azonnal rájött: ezeket egytől-egyig mind ő aján­dékozta valamikor az anyjának. Kezében a ronggyal, körkörös mozdulatokkal Berger most gyengéden törölgetni kezdte a vásznakról a guanó-puha, bársonyos port.

Az egyik kép egy Szaturnusz-gyűrű-kalapos embert áb­rázolt, annak is a fél fejét csak, mivelhogy a fejet hosszában elmetszették; dús fekete bajuszt viselt az öreg, és a szíve fö­lött épp kinyitott egy kicsi kalitka-ajtót, és azon át már ki is dugta fejét egy visítozó vércse, még a fullánkos nyelve is élethűen ágaskodott. Berger emlékezett, erről a képről mondta egyszer az anyjának: a vércseszívű akarnok. Nézd, mondta neki, ilyen leszek vénségemre.

A másik képen több darabból álló ember volt lefestve, ha ugyan ember volt egyáltalán, mert Berger inkább élethű bábunak nézte. A fickó jobb lába díszes ágyúcsövön pihent, a bal pedig, akárcsak a karjai, lógott lefelé. Minden egyes végtagja hajlatban el volt fűrészelve, és csak egy szabad szemmel alig észrevehető drótszál tartotta össze.

A harmadik képen egy bepólyált lábú koldust látott Ber­ger, alacsony, szálkás léckerítésnek dőlve, kitekeredett nyak­kal, szutykos gúnyában, kezében furulyával. Fél szemére bandzsított, a lábánál döglött hernyók és pillangók hevertek, mintha azokkal fizettek volna neki furulyázásáért.

Berger hosszasan elnézegette a képeket, aztán mintha éles fájdalom törne rá, egész testét ütemes remegés járta át. Szemét görcsösen lezárta, összeszorította, hosszú másodpercekig így maradt, végül sarkon fordult hirtelen, és kirohant a szobából.

Egyenesen a térre ment, a napfürdőzők közé, és ott csöndben leült a csorba kőlapra.

Egy fekete hajú lány is ült ott a tér fehér padjának háttámláján, tátott szájjal ült, hintázó lábbal, és nézett valahová szomorúan. S közben egy piros gumicsövet szorongatott, abból hangtalanul folyt alá a víz. A tér virágait öntözte a lány, hosszú slauggal, amit alig-alig mozdított el. Aztán sokára leszállt a pad háttámlájáról, és csak húzta körbe-körbe a piros locsolócsövet, és ahogy lépegetett, locsolt.

Berger nézte a virágokat. Nemesített parlagfűfélének látta némelyiket. A másik padon, túl a szobrokon, egy férfi aludt. Úgy, hogy a lába volt az emelkedőnek, feje volt a lejtőnek. Mindez a férfit nem zavarta.

Bergernek valahogy különösen érdekes volt megfigyel­nie mindent.

A díszfákat is nézte. Nem volt belőlük sok. A parlagfűfé­le növények között lila íriszek lobogtak. A kőszegélyen be­lül pedig egy-egy csokorban azúrkék őszi violák sápadoztak. Akárha ámuldoznának valamin.

Ám közben, amíg Berger nézelődött, egy-egy pillanatra mintha megsérült vagy inkább meg akart volna sérülni a tér nyugalma. Újra és újra. Berger nem tudta, mi idézheti elő ezt. Megtört néha valahol egy vonal, és mintha egy másik kép bevillant volna látómezejébe. Berger nem tett sem elle­ne, sem pedig mellette semmit. Győzzön, gondolta, az igaz. Egy konflis. Egy napernyő. Egy csatahajó. Berger nem volt benne biztos, hogy éppen ezeket látta, hiszen csak részletek látszottak belőlük. Mintha polarizálódott volna a levegő. Közben néhány újabb házat is fölfedezett magának. Persze tudta, ezek már addig is a helyükön voltak; de pusztán csak ennyit. A galambok ott röpdöstek a vörös meg fehér meg sárga kövekkel kirakott tér fölött. A virágágyásokra száll­tak. Föntről, a tetőkről suhantak alá, Berger látta, az ő háza cserepeiről is szüntelenül alábuknak. Ki kell majd cseréltet­nem a kúpcserepeimet, gondolta Berger. De néhány még megmenthető lesz, úgy nézem.

Ült és figyelt.

Valami folyhatott ott lefelé a tetőablakokból, töprengett. Persze - az eső. Az eső általában fölülről érkezik, mondta. Át­folyt rajtuk, az ablakokon, s olyankor egy kis rozsdásodás mindig beindult, talán a szegecseléssel ejtett sebeknél. Aztán a következő eső lemosott valamennyit ebből a rozsdából és csúnyán összemaszatolta a még hibátlan cserepeimet. Igen - tűnődött Berger  -,  így történhetett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Elvadult puszpángok
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2026 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat