Kaszás Máté

Bernyákék háza

 

A Szilvás-kertben van a ház, a falu szélén, patak választ­ja el a többi háztól, a környéken rengeteg Margitás-szilvafa nől. Esténként ide, a kertek alá járnak bandázni a suhancok, bekiabálnak a ház ablakán, letördelik a fák ágait, levizelik a kerítést, magjaikkal hintik tele a fák kérgét.

Szép és nagy ház, mégsincs benne boldogság. Mellette még áll a régi, kicsi, nyeregtetős épület, annak az ajtaján már évtizedek óta nem lépett be senki.

Amikor még a pici házban laktak, a két Bernyák-lány is kicsi volt; a széles lécekből készült kerítést akkoriban rend­szeres időközönként fehérre festették. Amint megkoptatta az eső, máris újra kenték.

A lányok templomba jártak minden vasárnap. Az any­jukkal vagy az öreganyjukkal. Délután pedig elmehettek a falu klubjába.

Ágnes az idősebb, Henriett a szebb, mindketten szőkék és soványak.

A fiatalasszony, hamarosan azután, hogy felépült az új ház, meghalt. Talán ha fél évet lakott benne. Régóta bete­geskedett, bár igazán nem hitte el neki senki, hogy beteg, hallgatagsága miatt inkább fölvágósnak tartották a faluban. Amikor épült az új ház, sokan megfigyelték, hogy jobbára csak az árnyékos helyeken forgolódik, söpröget a szobában, az anyja mellett főzőcskél kicsit. Nem is nagyon mentek hozzá meglátogatni, mikor feküdt, és mondogatta, hogy ér­zi, nemsokára meghal. Inkább még megjegyezték róla összesúgva: „Milyen jó színben van, és nyafog..."

A temetésre az egész falu kivonult. Temetés után pedig már sajnálkozva beszéltek a megboldogultról: „Bizony - mondták -, szegény Katin az építkezés ideje alatt is látszott a betegség, csak ült az árnyékban, nézte az épülő házat szomo­rúan, mintha tudta volna, hogy nem sokáig örülhet neki..."

Katolikus pap temette a megboldogultat, s mielőtt meg­hintette volna huppogva a koporsó deszkáját, fátyolos han­gon szólt az ittmaradókhoz, a férjhez, a gyerekekhez, az idős szülőkhöz.

A lányokon fekete egyberészes ruha volt, kicsi kerek inggallérjuk hasonlított a szemfedő szegélyére; mintha ab­ból kanyarintották volna nekik. Cipőjük fehér, harisnyájuk fekete. Jobbról-balról álltak az apjuk mellett, vörösre sírt szemhéjjal, az apa fogta a kezüket, bár ezt nem lehetett pon­tosan megállapítani, kérdéses volt, ki az, aki fogja a mási­kat, s ki az, aki görcsösen belekapaszkodik. A falubeliek úgy látták, az apa kapaszkodott a lányokba, a lányok pedig hősiesen tartották az apjukat.

Azon már nem is igen lepődött meg senki, hogy a férfi mindjárt a temetés hetében megkísérelt végezni magával; a padláson épp ellökte lába alól a sámlit, amikor a nagyobbik lány a kúttól a szellőzőn át meglátta a himbálózó kötélen; egy késsel ordítva nyomban felrohant, s rémületében egész tócsát maga alá vizelt, míg keservesen elnyiszitelte apja fö­lött a kötelet. A férfi teljesen öntudatán volt, odatérdepelt a gyereke mellé, és vele zokogott, azután átölelte a lánya fe­jét, és telepotyogtatta könnyeivel szép hosszú szőke haját. Ez már a második ilyen kísérlete volt, először legénykorá­ban próbálkozott szerelmi bánatában. Akkor az apja men­tette meg, s miután megmentette, ott melegében mindjárt föl is pofozta a fiát.

Az após és az anyós az új ház elkészültekor nem költöz­tek át, végig a kisházban maradtak, később pedig, amint a lányuk beteg lett, majd pedig meghalt, már nem is kívánták az új helyet. Azt érezték, és ezt el is mondták egymásnak gyakorta, hogy egyszeriben semmivé válnak hajdani vágyaik; egyik napról a másikra céljaik végleg bezárultak.

Az unokák az apjukkal még náluk étkeztek ugyan, s napközben máskor is át-átnéztek hozzájuk, de ez már más volt, nem olyan, mint valamikor együtt.

Közben Ágnes kijárta az általánost, gimnáziumba iratko­zott, a tanulmányi átlaga szinte végig jeles, csupán a második évben rontott három tantárgyból. Akkorra már a kisebbik lány is befejezte az elemit, ő a kereskedelmi szakközépiskolá­ba jelentkezett; felvették. Aztán meghalt a mama.

Tél volt már, de sehol egy hófolt, és hideg sem. A lá­nyoknak csak színes télikabátjuk volt; féltek, ha hidegre fordul az idő, abban kell majd kimenniük a temetőbe. Az idő azonban nem gorombult el, inkább még megenyhült, valósággal meleg volt a temetés napján, olyannyira, hogy a télikabát szóba sem jött.

Most is az a pap temetett, s finom módosítással ugyan­azt a szöveget mondta búcsúztatóul, mint amit a család első halottja fölött mondott. Áginak, a nagyobbik lánynak úgy is tűnt az egész, mintha újra levetítenének előtte egy filmet, melyet már untig látott, ám neki mégis illő megfelelő pillanatban izgatottságot, bánatot, összetörtséget mutatnia, el­lenkező esetben zordonsága heteken át beszédtéma lesz a faluban. Egészében véve persze mégis más volt ennek a te­metésnek a levegője, mint amilyen a fiatalasszony elföldelésekor; jóval kevesebben voltak a gyászolók, s egyetlen zseb­kendő is elegendőnek bizonyult a könnyek felitatására. Igaz, a kisebbik lányt különösen megviselte a mama elvesz­tése, s persze Ágnesen is látszott, hogy megtört, de ő - ahogy utána otthon a húgának mondta - inkább szomorú­ságot érzett, mint fájdalmat, és amikor sírt, hiába, hogy rajongva szerette életében a mamát, úgy érezte, még most is az anyját temetik, az anyja temetése húzódott el ilyen soká­ig, és húzódik ezután is, nem tudhatni, meddig.

 

Az apa az anyós halála után egyre kiállhatatlanabb ter­mészetű lett, kötekedett, nem szívelhette maga körül apó­sát, akire most már a lányok mostak, főztek, amikor hazaér­keztek a busszal a városból.

„Mit bámul olyan fölényesen! Tán azt hiszi, engem is túlél, és csalánt ültethet a síromra!..."

Az öregember nem figyelt a vejére.

„Hát persze, túlélsz - mondta már tegeződve, elborult elmével a férfi -; engem is, a gyerekeimet is, és bitorolhatod a házamat..."

A szobájában idegesen le-föl járkált. Hangosan beszélt a falakhoz. A lánya bekopogott, de elzavarta: „Menj az öreg­apádhoz!" - S hallani lehetett a csattanást; valami az ajtó­nak röpült és menten széjjeltört.

Két teljes napon át feküdt az ágyban, harmadnap elővánszorgott, azt mondta az öregnek, bocsánatot kérek, pa­pa, amiért letegeztem. Az após legyintett rá, és közölte vele, döntött: nem marad itt tovább, már holnap elutazik a húgá­hoz, Ronyovácra, onnan pedig egyszer talán együtt men­nek majd tovább, a szeretetházba; a húga már tett is lépése­ket ez ügyben az ő jóváhagyásával.

A férfi úgy reagált erre, hogy egy habosat kiköpött ol­dalra; fölszaladt a szobájába, és újabb két napig nem moz­dult ki.

Az apósát mindössze egyszer látogatta meg, mikor az már a szeretetházba került; bort vitt neki demizsonban, meg egy vékony szál kolbászt, nem hívta haza, de tudni szerette volna, hogy van.

Az öregember szépen köszönte a látogatást, azt mondta a vejének, ha hívná, sem menne már vissza a faluba. Igazán nem panaszkodhat, megadnak itt neki mindent, amire szüksége van. Az unokák persze sokszor hiányoznak, de nyugodt felőlük: okos lány mind a kettő. Egyébként járnak be ide az otthonba úttörők. Minden félévben jönnek egyszer. Kis zenei műsort adnak, verset szavalnak arról, hogy hogyan építik a szorgalmas munkások a tetőt. Múltkor az egyik gyerektől ajándékba kapott egy szipkát, s bár nem dohányzik, elfogadta.

A férfi nem adta át ajándékát az apósnak; távozáskor egyszerűen csak ott felejtette nála.

Egy újabb tél jött, majd elvonult, anélkül, hogy megmu­tatta volna kemény fogát. Új év volt már, új tavasz. Különös csupán annyi történt a faluban, hogy a Kurta-réten állítólag megerőszakoltak egy asszonyt, mert sorozatosan nem hor­dott bugyit, és a téesz traktorosát ez a dolog fölöttébb bosszantotta.

Henriett, a kisebbik lány már jó ideje fiúzott; kacérkodni járt csak haza. Ágnes viszont félbehagyta iskolai tanul­mányait, és végleg hazaköltözött. Egy ideig még tanulga­tott otthon, egyedül, aztán feladta; színészképeket kezdett gyűjteni; közben naponta vastagon bekente a bőrét, hogy - úgymond - sokáig fiatalos maradjon, ne ráncosodjon. Még nem ráncosodott, ám ő meg volt róla győződve, hogy csakis a szeme gyengesége miatt nem látja ráncait. Éjjel néha gör­csösen ölelt egy hosszúkás tárgyat az ágyban, amit napvi­lágnál mindig elrejtve őrizgetett; hol elviselhetetlen meleg­ség jött rá, hol meg borzongva fázott a déli sugaras fényben is, és nem mert az apja szemébe nézni. És feltűnően feszes volt a járása, „fölvágós", mondták rá, nem köszönt senki­nek, a bőre pedig - meglehet, a sok kenőcstől -, vészesen halványodott, már illett rá a „múmia" gúnynév, az apa - beszélték -, nemsokára megnősül...

Közben a kisebbik lány városlakó lett végleg. Úgy mondták, összeállt egy elvált emberrel, és nála lakik. Hóna­pokig haza sem nézett. A falubúcsú utáni héten egy nyuga­ti rendszámú kocsi hozta, a pilóta - egy fölnyírt tarkójú kőzépkorú férfi - ki sem szállt az autóból, s a lány is csak rövi­den időzött a házban.

A két testvér már az első öt percben összeszólalkozott, Ágnes szemére vetette a húgának, hogy feléjük sem néz, és magyarázatot követelt a kopasz kocsis pacákja miatt. Hen­riett viszont a nővére vénlányságára tett szúrós megjegyzé­seket. Erre Ágnes azt mondta a húgának gyűlölettel: „Te egy ócska kis ribanc vagy, érted. Nekem te ne tegyél meg­jegyzéseket. Ha akartam volna, nekem is lehettek volna ko­csis palijaim, minden lukamba kettő, de apánk akkor már nem élne!..."

„Cö-cö-cö!" - így a húg.

Ágnes, miután egyedül maradt, elővette a hűtőből a Henriett várva-várt érkezésére tartogatott búcsúi csokitor­tát, és bánatában két nagy szeletet befalt belőle.

Nem igaz, sóhajtozott később összemaszatolt arccal, hogy neki is lehettek volna kocsis pacákjai. Ha mégannyira akarta volna sem - tudja. Neki a bőre sem olyan friss, üde, mint a húgának. Talán ha egy másik korban élhetne, tűnő­dött. Bár valószínűleg nem rosszabb ez a kor sem, mint a többi, csak meg kellene találnia a helyét benne. Ez nem akar sikerülni. Amikor félbeszakította iskolai tanulmányait és hazajött az apja mellé, azt gondolta, ez így helyes. De egyre gyakrabban érez másképpen. És fél valamitől; nem tudja, mitől. Ha az apja itthon tartózkodik, akkor jó, mert megdi­cséri, hogy finom az étel, vagy hogy rend van a lakásban. De ha távol van, akkor olyan, mintha neki nem is lenne már semmi dolga, hogy önmagának nincs is mit elvégezzen, az apja nélkül egyszerűen nincs célja. Még a naplójába is leg­többet apjáról jegyzetelt:

Ásózik, le-lejön inni a kertből, kissé imbolygós, arca tö­rődött, de ha iszik egy pohár bort, máris meglágyulnak a vonásai, pedig néha eldugom előle az üveget, muszáj, nem tudja, hol a határ, a munkában sem tudja, most is elmélyedt benne teljesen, csak akkor néz föl, ha messze az úton elrobog egy autó, olyankor megáll, kifújja az orrát egy sötétkék zsebkendőbe, a híd felé néz, ahonnan bekötőút vezet idáig, és bár nem látni a fáktól a hidat, a tekintete mégis arra van, talán be nem vallottan is örökösen Henriettet várja, hiába, mindig is fontosabb nekünk, aki nem jön, mint aki állandó­an a szemünk előtt van; látom, most feltolja a sapkáját a homlokáról, a markába köp, némán dolgozik, az ásó földbe mélyedő és előbukkanó nyelvét figyeli; este elalszik tévéné­zés közben, folyik a nyála, én meg csak hámozom a krump­lit, azt sem tudom, mit fogok holnap főzni belőle...

Henriett utóbb már egyáltalán nem jött. Azt írta rózsa­színű levélpapíron: Nem zavarom többé a békességteket. Bocsáss meg nekem, apa, amiért nem férek a bőrömbe. És te is, nővérkém, bocsáss meg, ha tudsz. Legalább ti ketten le­gyetek jók.

A tévé éppen aznap romlott el, hogy a húg illatos levele megérkezett. Egyszercsak percegni, pattogni kezdett, és vé­ge. Ágnes egészen kifosztottan ment lefeküdni.

A könyveit nem vette már elő, nem tudni, mióta. Csak szentimentális ponyvát olvas, de azzal is úgy van sokszor, hiába, hogy a szeme a soron, mégis elkalandozik róla a fi­gyelme.

A tévét viszont harmadnapra egyedül rendbehozta. Úgy, hogy semmi mást nem csinált vele, csak néhányszor jól oldalba vágta. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy az apja elégedetten közölte vele: osztályon felüli a főztje, föl­tétlenül megfogadja háziszakácsának, ha újra megnősül. Tréfálkozva mondta, ám az elismerést ez egyáltalán nem csorbította.

Késő este a férfi átment a lánya szobájába; Ágnes, még mielőtt apja lámpát kapcsolt volna, megállapította róla, hogy italos, ugyanis - hallotta - hosszú másodpercekig matatott a villanykapcsoló körül. És halkan, lopakodva járt, mint a betörő.

Azzal kezdte, vacsorakor nem akart előhozakodni vele, amit a présházban minap látott. Egy macskatetemet, mond­ta. Egy idegen macskáé volt. Ott, a présház betonkádja mel­lett feküdt egy ócska bádogfazék és a karikába tekert drót­huzal között. A fazékban volt valamilyen tárgy is, már nem emlékszik, hogy mi. A formája talán henger, de semmi sem biztos, mondta. Legföljebb annyi, hogy kicsi volt és guru­lós. Amikor bedugta a lapátot az eldőlt fazékba, és így, elébb kicsit oldalt hengerítve, megemelte, emlékszik, ez a micsoda máris gurulni kezdett kifelé. Azt akarta, hogy ne guruljon ki, hogy minden, amihez nem ő nyúl, maradjon csak a helyén. Akkor már érezni lehetett a rothadt hús sza­gát. És látta a döglegyeket, nagy, fekete, gyorsröpülésű, cikázásra kész élősdik felajzva...

Ágnes közbe akart kiáltani: „de apa!", ám a férfi muk­kanni sem hagyta, érezhetően különös gyönyörűséget lelt saját szavai sodrásában.

Azt mondta, kiment akkor és megásta a sövény tövében a kicsi gödröt. Visszatérve aztán, lapátjával alányúlva meg­emelte a tetemet. A test egyben mozdult, akárha farönk len­ne. Számított rá, hogy így lesz, mégis végigfutott hátán a bor­zongás. De még egyéb gond is adódott: a dróthuzal nem eresztette el mindjárt, sokáig kellett kísérletezzen, míg végre kiszabadult - a drót szabadult ki a testből, igen, mondotta, mert szinte beleette magát a rothadt húsba. De az is lehet, hogy a bomlás következtében egyszerűen ránehezült az anyag, és mintegy összeérett vele. Azok a szemek!, sóhajtott fel. Nem hihető, hogy valaha néztek, szomorkodtak vagy akár csak világítottak is az éjbe. Semmi sem volt már bennük, semmi fény. No és természetesen hátul, a valagánál kezdte ki, és a belek vezetékein haladt befelé az üregbe az a bizonyos valami, ami már nem halál, nem - nem tudni, mi...

Ágnes elhűlve hallgatta. Még sosem látta ennyire felhe­vültnek apját. Beszéd közben egészen köze1 jött hozza. Már attól félt, apja valamilyen különleges óhajjal kikelti öt az ágyból. Akkor óhatatlanul lelepleződne titkolt szokása, rendszeresen mezítelenül fekszik, lába közé szorított, feszesre tekert spurni cérnával.

„Apa! Mi baj van, apa!..."                                                         .
A férfi, ki ekkor már álmatagon a lánya selymes haját csavargatta az ujjára, hirtelen föleszmélt; egyetlen szó nélkül hagyta el a szobát.

Ágnes pedig nyomban kipenderült az ágyból, kapkodva magára rántotta az anyjától örökölt hálóinget, és némán, tátott szájjal, hajnalig ült magába roskadva az ágy szelén.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Bernyákék háza
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat