Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

ÁMBLOK

(Amália Rózsa blogja 5.)

(Joó)

Joó Jani, a motoros vállkaszás fordított baseballsapkában indul kifelé a telephelyről. Hova-hova, kispajtás? – kérdi tőle a portás. Tegnap ugyanilyen elszántan menetelt a Jani kifelé, plusz fémrostéllyal a fején, fájront után, a rostély hálójának likai telis-tele voltak apróra vágott fûvel-fával-levéllel, ment ki a kapun, mint akit erősen hipnotizáltak, szállt föl a buszra, láthatóan nagyon elgondolkozva, a többiek direkt nem szóltak neki, a holdkórost nem szabad megijeszteni, ha a tető élén sétál, hagyták, hadd menjen haza rostélyosan, hisz megszokta már, hogy nyolc órán keresztül szitán át nézi a világot, abroncsos szitán, a feje is megszokta a szorítást, éjente is érzi, hogy szorítja, ez kell neki, kiegyensúlyozza, nemrég halt meg a felesége, nyolc éven át ápolta, a kertészek közül a virágos lány, a Hermina azért egy halk kiáltást megkockáztatott felé, azt kiáltotta megilletődve-meghatódva: Õszinte részvét, Joó! Sajnos, fordult vissza a Jani, köszönve az együttérző szót, bekövetkezett… Na, helló!...

(koc-koc)

Koc-koc, kocol a Béla. Éket ver be, vagy fixen tartó szöget, a gereblyenyélbe. Aztán cigarettára gyújt, s kiáll szellőzködni a Nagy Fa alá, ott várja meg, hogy az 1-es telephely főnöke behozza a Kiájával a 2-es telephely mûvezetőjét, akitől ő a további utasításokat (szentenciát) megkapja.

Suhogó, az 1-es telephely főnöke szerint, jó reggelente ide eljönni, a 2-es telephelyre, ahol újabban ez a Béla is ügyködik, megnézem, elég szorgalmas-e, meg hogy begombolkozott-e rendesen, előírásosan, nem olyan rég még egy helyen, az 1-es telephelyen volt velem, közvetlenül a kezem alatt, s kéznél is volt, annyi szent. „Főnök, hogy van?” – remegett reggelente a hangja, mert szó, mi szó, tartott és máig tart tőlem ez is, ahogy mindahány nyavalyás melós tart, no de ott egye meg a rosseb őket, fékezni kell bennük az állatot, és ki fékezze, ha én nem!...

(hideg)

Amikor a Joó Jani reggelente fölébe hajolt a feleségének munkába indulás előtt, azt hitte, alszik, ám ahogy gyengéden megérintette ajkával a borzas, szikkadt hajat, az asszony hirtelen fölnézett rá, ráadásul egyből nevetve, de olyan egyből, mintha egész éjjel némán nevetett volna, s a nevetés mélyen az arcába vésődött – volna, szóval mintha maximálisan boldog lenne, igazi, őszinte boldogsággal. A Joó mesélte.

Kötheted-e magadhoz ennyire? Kérdezték tőle a többiek. Nem lenne-e jobb inkább már csak a hideg...?

(kicsivel fél hat előtt)

Kicsivel fél hat előtt csengett otthon a telefon Joónál. Maga vette föl a kizárólag a lakás területén mobilizálható készüléket. Álmosan ránézett a kijelzőre. Rejtett szám, olvasta. Ki az anyja kínja?... Tessék – motyogta.

Mint mikor tüzet kiáltanak, pontosan úgy, olyan félelmetes hangon kiabált bele egy női hang: Meghalt!… – Kicsoda? – kérdezte Joó aléltan. – Most halt meg, nemrég… – Jó, de kicsoda? – Meghalt! Meghalt!... – és letették a telefont.

(hogy némely dolog)

Hogy némely dolog kezd az agyára menni, azt vette észre magán Joó, anno. Például az összetapizott, összezsírozott szemüvegek. Ki nem állhatta. Néha bizony odavágta volna a felesége fejéhez mérgében. Hát így össze kell kenni! Hát énrám nem is kell figyelemmel lenni már? Mindent, szó szerint MINDENT el kell tûrnöm, el kell viselnem? De még sokkal elítélőbben is gondolkodott. Bizony hogy elege van, nagyon elege. Vagy, amikor tornáztatta a feleségét, s az csak rihegett-röhögött Joón, hogy mennyire iparkodik őt talpra állítani, egyszerûen kinevette, teljes szívéből, őszintén kiröhögte a férjét, aki őbelőle normális embert akar gyúrni, faragni még. Elment az esze. Mi vagy te, Isten? – kérdezhette volna Joót. Persze nem kérdezte, inkább csak nevetett rajta.

(reggel)

Reggel, munkába jövet, Joó a bolhapiac felé tekintgetett egyre, hogy milyen üres. Meg hogy biztos sok bolhát adtak-vettek itt valaha, akadt köztük ökölnyi is, lehet. Úgy találta, találatos egy név. Ebben, a nevesítésben, igazán nagy az ember, minden szirt-szart elkeresztel.

Honnan tudod, hogy a libák nem?!...

(ekkor)

Ekkor egy elsuhanó bringás teljesen kibillentette egyensúlyából Joót, miközben monoton rótta a gyalogjárdát; Joó nem éppen barátságosan nézett a távolodó után. – Nagy az önbizalmad, rohadtul! Csak meg ne ártson! Az új jogszabály véd benneteket, gondoljátok. Odaköthetitek a hátatokra a jogszabályt. Egyáltalán nem féltek, ide nekünk a kamiont is, mondjátok. Pedig én hallottam már olyat, hogy gyalogos ütött el kerékpárost, bizony!...

(ÁMBLOK)

Múltkor meg, kis híján, a galambok ütötték el Joót. Nem a telephelyiek, hanem a belvárosbeliek. Egyik majdnem eltörte a vállkaszás ujját, a bal hüvelykjét, mikor Joó a 90 éves anyja keresztrejtvény-megfejtését sietett időben föladni a postára. Csak úgy nyekkent. Egy egész raj röppent föl mellette, Joó persze nem vette őket észre, szokás szerint gondolataiba volt merülve. Hanem egyszer csak: sihh! suhh! – suhogtak el a feje mellett, a füle mellett, a hátánál, a hasánál, egyik épp a lendülő kezét kapta el, de úgy, hogy menten kiszakadt a tolla. Joónak meg az ujja törött le, kis híján. A padokon ülő, sziesztázó mamák csak ámultak Joón, egyrészt, hogy megúszta, másrészt, hogy talán magát Szent Ferencet látják a madaraival, na neee!...

„…Ott, a felhőkben, hány testdarab lebeg, meg a fákban, füvekben, hány és hány, egy kicsi a nagymamából meg a nagypapából… és most vajon béke van már köztük, az egyik molekulái megbékéltek a másikéival?...” (Joó, hazafelé a buszon, álmosan)

„…Elfáradtál, ne tagadd, kár is lenne, vajon mi a fő ok a fáradtságodra, ekkora, ilyen bődületes nagy fáradtságra, úgy az egész ÁMBLOK, vagy akad egyetlen fő ok?...” (Joó, dettó)

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat