Kaszás Máté

Ha te mondod, Jenőke!...

(Amália Rózsa blogja)

 

(s.o.s)

S. O. S., sürgős hívás magas szintről, fontos mielőbb továbbítani! Állítólag kutyaszar. De csak állítólag. Mert leginkább emberre/emberére üt/hajaz a formája. S hogy mindez hol? Hát a belváros szívében, a Főtéren, a Mindenki Fája közvetlen közelében… Meg hogy derékmagasságig. Ezt azért visszakérdezzük. Ezt végképp nem értjük, mármint Álmos művezető mondja, hogy nem érti a derékmagasságigot, és X diszpécseres legyen szíves még egyszer! De ugyanaz jön ki, ugyanaz az érthetetlenség, érteni lehetetlenség. Mert hogy hogy derékmagasságig, vagy derékmagasságban össze van rondítva. „Most akkor kutyaszar formájú vagy emberfosszerű képződmény a dolog maga, jó volna ezt pontosan behatárolni, mert Szoknya Laci és Amália kisasszony (sic!) úgy készülnek kivonulni a helyszínre a szerszámaikkal!”

 

(marhára)

Marhára visong az udvaron a Zöld Vakond. Az új sofőr feszt gyakorolja vele a fordulást, szegély mellett elhaladást, tolatást, a minisöprőgép egészen méregzöld már a kínzásoktól, folyamatosan, észveszejtően sípol, a fickó úgy néz ki a vezetőfülkében a rikítósárga fényvisszaverő mellényében, tényleg hajszálra olyan, mint egy óriásira nőtt imádkozó sáska.

 

(csodálatos)

A Jenőke mondatai járnak a fejemben, ezek mindenen, minden akadályon áthatolnak: „Csodálatos volt élni, Rózsám! Mindenképpen megérte. Még akkor is, ha, végül is, az egészből semmi nem marad. Csodálatos!…”

(…)

Ha te mondod, Jenőke!…

 

(a kertész Réka menne befelé)

A kertész Réka menne befelé az irodába, a főnökség elé, de előbb megkérdezi tőlem: nem vagyok csokis? Ugyanis notórius csokizó a Réka. Azaz hogy: csupán csak csokizik, mondja. Vagyis, ahogy skandálni szokta: ő csak-csak csokizik, sajna, annak ellenére, hogy súlyilag le van tiltva róla. Kérdik tőle kollegái: ki által, Réka? – Hát az uram által, ki által!… És most nekem újságolja, míg én az asztala fölött hajlongok a rongyommal, hogy képzeljem, ma faültetés volt a D 2-es Parkban, a kiscsoportos ovisok jöttek a cuki kis vödreikkel sorban, meg az óvónénik, és, képzeljem csak, végigöntözték mindegyik elültetett csemetefát, legvégül pedig, "képzelje Amáliám, azt mondta nekik a vezető óvónéni: gyertek csak ide! És már futottak is hozzá a csöppségek mind, ő ott állt a villanyoszlopnál, és akkor, képzelje, azt mondja a csemetéinek, ezt is öntözzük meg, jó?! És megöntözték a villanyoszlopot mind… Hát én ilyet, Amáliám, még nem láttam! – csapja össze a tenyerét. – Kifejezetten az óvónéni felhívására körbeöntözték a villanyoszlopot… – Látszik, hogy nagyon ki van akadva. Na, biztos, hogy nem vagyok csokis?!" – kérdi újra.

 

(közben)

Közben a Pokoli Csabi, aki nemrég jött meg a söprőgépével, csupa egy élő olaj a keze, máris a netet bújja, a neten a Bama újabb képeire kíváncsi, konkrétan azokra, mondja, amelyeket a hírportál a Balogh Imi kollegáról tett közzé minap, amikor is a Balogh kollega egy magánszemély udvarában vágta ki a Mindenki Karácsonyfáját. Állítólag cikis volt a dolog nagyon. Majdnem olyasvalami történt, mint tavaly, szintén a Mindenki Karácsonyfájának kivágásakor, szintén a Balogh kollegával, plusz a Jovánkával, aki neki a munkában tudvalevőleg a jobb keze. Hogy beakadt az övtáskája a Balogh Imi kollegának. És hát már tavaly is beakadt nekik, akkor mind a kettőjüknek, a Baloghnak is meg a Jovánkának is, aztán lógtak fejjel lefelé a kosarasgép kosarából, kezükben a kerregő-berregő, szikrákat szóró láncfűrésszel, olyanok voltak, mint két hatalmas, lekonyuló csillagszóró… Most, vagyis tegnap, dettó ugyanaz ismétlődött meg az újabb fakivágáskor, a Csaba erre lenne, ahogy mondja, rohadtul kíváncsi, hogy vajon fönn vannak-e már a neten a fotóik. "No de mi a szarnak nem lehet behozni?!"… – háborog.

 

(jónapot)

Nemrég még a Traktoros Viktor traktorját szerelte a Csabi, vagyis csak odament a traktorhoz, ahol, ahogy mondja, a Viktor szerencsétlenkedett órák óta, mivelhogy a balfácán fordítva tette vissza az üzemanyagszűrőt a karbicsekbe, és a motor naná hogy nem indult be, az istennek se. Fél délelőtt noszogatta, bütykölte a Viktor a masinát, de hiába, nem jött rá a hibára. Akkor jött ő, a Csabi, szentségelt, szórta a szitkot, ahogy szokta, tényleg olyan a szája néha, hogy a hétfejű sárkány se okád irtóztatóbb tüzet. Ha belenézel a szemébe, meggyújt a mérge. Főleg hogy több dioptriás a szemüvege. Jött. Látott. Beindította a traktort. Oszt csak annyit mondott a Viktornak: jónapot!

 

(hulla)

Egy hulla van a játszótéren. Oda lett átvetve, fölvetve, a kis nyeregtetős házikó legtetejébe, hasmánt, úgy, hogy a lába és az ülepe a tető egyik, míg a törzse, feje, keze a másik oldalon lóg le. De még a ruházata színével is annyira beleolvad a környezetébe, hogy igazából észre se venni a képen, a fényképen, amit a Gáspár műv. adott oda a veszélyeshulladék-gyűjtőknek, név szerint Galván Zoltán brigádvezérnek, hogy sürgősen szedjenek össze az ominózus helyen mindent, amit nem odavalónak tartanak, szedjék össze, még mielőtt a közeli óvodából a lurkók megjelennének ott játszani. Zoli bá’ meglehetősen indulatosan mutatja Kelemennek, az öreg udvarosunknak, hogy nézze csak (nem a hullát, utóbb kiderül, ő azt észre sem vette, arra majd éppen Kelemen hívja fel a figyelmét), nézze, mi minden lószart kell nekik naponta elhordaniuk az autóval a város (Jenőke elhíresült megnevezése szerint: Fekália) tereiről, utcáiról, parkjaiból, és nem csupán a kukák szemetét, az nekik smafu, hanem, íme, láthatja Kelemen, ezek mindenféle ringy-rongy díványt, szekrényt, mosogató übrikeket szórnak szét. Pont ekkor kérdi a képet kézbe vevő Kelemen, hogy: "na és az meg ott, mi az ott?" Zoli bá’ rámered a képre: "melyik?", kérdezi. "Vagyis, helyesbíti magát Kelemen, nem mi, hanem ki?" "Hol?… Hol?! – teszi föl az olvasószemüvegét Zoli bá’, mert még mindig nem látja, amit Kelemen állítólag lát. – Hol a tökömbe mondja maga?!", háborog Zoli bá’. "Ott, ott!" – mutat a képre Kelemen. "De hát hol a jóistenbe?" – kérdi Zoli bá’, szinte már könyörögve. "Ajánlanám Galván úrnak, nézzen fölfelé is, ne csak lefelé a képen" – így Kelemen. Márpedig ő akkor sem lát semmi szokatlant a fényképen, mondja, vagyis inkább panaszolja. De aztán, azután, a következő pillanatban mégiscsak meglátja. "A kurv’ anyját, tényleg ott van!" – jön ki belőle a rácsodálkozás kapcsán őszintén, egyszuszra. "Mi van ott, hol van ott?" – száll be újabb képvizsgálónak Zoli bá’ kollegája, a sofőr Tomi, meglehetősen kíváncsian. "Nem látod, ott, ni, az anyja szentségit!" – örvendezik immár Zoli bá’. Akkor Kelemen csendesen megjegyzi, hogy csak vigyázzanak, ha oda mennek, vagy menjenek egyből rendőrrel, legjobb is lesz. – Milyen igaz! – mondja Zoli bá’, és hirtelen felismeréssel a kollegájához fordul. – Te, ez lehetett az a csöves, tudod, a szakállas, a félszemű, ehun ni, az ágya, párnája, a bútora, teneked nem ismerős? Ezt kivégezték, tutira… – El kell szállítsák, mondja határozottan Kelemen. – Még hogy nekünk!?… – Szerintem veszélyes anyag. És mint ilyen, tudtommal a maguk asztala… Ekkor válik Zoli bá’-nak és Tominak is gyanússá az egész. Ezzel a veszélyes anyaggal, meg a maguk asztala kijelentéssel véletlenül vagy szándékosan elszólta magát Kelemen. – Ne tagadja, Kelemen úr, maga tud valamit, valami van a füle mögött, ne tagadja! – Én?! Hogy nekem?! Ugyan, dehogy!… – Nanana!… Aztán csak-csak elmondja Kelemen, hogy a művezetőjüktől tudja, hogy ő, vagyis a művezető meg egy másik művezető járt ott azon a helyszínen, és az a másik művezető egyszer csak földobta magát a kis ház tetejére, mint egy zsákot, a másik meg, pont a Galván bá’ és a Tomi művezetője, lekapta a fényképezőjével – hát ennyi csak. – A jó édesanyjukat! – Így Zoli bá’, hevesen. – Na majd adok én nekik hullahoppot, csak várjanak!…

 

(ok)

Zoli bá’ és Tomi tanfolyamra is együtt járnak, hetente háromszori elméletire és szombatonként gyakorlatira a Zipernowskyba. Szülői értekezlet is lesz, Zoli bá? – érdeklődik az őszülő öregtől heccelőn Pokoli Csaba. Há’ hogyne – feleli Zoli bá’ nyugodtan. Már volt is. De sajna anyám és apám nem tudtak eljönni, elhalálozásuk okán.

 

(ekkor)

Ekkor nézett rám megvetően a Rezső, és: „Csöcsszag van!” – jelentette ki a fiúk előtt utálkozva.

 

(…)

 

(puccosok)
…A fél nyolc az akkor is egy kicsit korai, szerintem, a távozásukhoz, még  hogyha főirodákat takarítanak is (csupa puccos dáma), folyton háborognak, hogy nem érik el a 7:20-ast, így kurva hétszentség, úgy kutyafasza, mikor pedig minimum 8-ig tartana a munkaidejük, mindegy, várom, hogy elhúzzanak a madámok, akkor majd én elvégzem a piszkosát, a sarát, végig az öltözőkben, folyosókon, vécékben. Örüljek, hogy itt vagyok, hogy itt lehetek, hogy van munkahelyem, ma már nem akármi az: dolgozni...
 
(Fajózsi)
Viszem a sprét a vécébe, a fiúkhoz, meg még egy illatos fertőtlenítőkockát is magamhoz vettem, mert olyan nagy a bűz a férfiklotyón, hogy a szennytelepé se különb, a piszoárba nem, mert nincs tartója és becsúszik a lukba, mikor a nagylegények direkt ráhugyálnak,  csak fölébe, a csempekiugróra teszek nekik, hadd legyen közel az orrukhoz. Mutatom a Fajózsinak (egyébként Ágh József), aki   dolgavégeztével épp szembe jön velem, és mondom is neki, kérsz kockacukrot? Rám mered a kacska szemével, aztán a markomba les, a fenyőillatú fertőtlenítőkockára, zöld, mondom, csak zöld kockacukrom van, kell? Egyem meg,  mondja. És ezt úgy mondja, mintha a napra haragudna, hogy már megint szerda, a dolog nem lelkesíti egyáltalán. Pedig, mondom neki, te a kertészeknél vagy, tudtommal. Hát... ott hát, mondja. Kicsit már kiabálós a hangja. Ugyan még nem annyira mintha a feleségével kiabálna, aki szintén itt dolgozik nálunk, de nem a kertészeknél van, hanem a köztisztásoknál, külön tette őket a művezetőjük, mivel folyton civakodtak, pont mint otthon, olyantól tudom, aki többször járt náluk, ott, azt mondja az illető, meg kell bolondulni. Hát... ott hát! – Kezd kiabálós lenni a Józsi hangja, úgyhogy nem is incselkedek vele tovább. Illetve, mielőtt elfordulnék tőle, úgy teszek mintha bekapnám. A cukurkát. Vagyis az illatos zöld fertőtlenítőkockát, amelynek állaga akár a lejárt szavatosságú szopogatós zseléé. A Józsi lemerevedve áll, a szeme golyóra kidülled, úgy bámul rám, olyan megbabonázva mintha egy tök idegen lény lennék számára. Tulajdonképpen ezt is akartam, kicsit idegenné lenni. Folyton az az érzésem, hogy figyel, les engem valaki. És az egyáltalán nem a Józsi...
 
(ramaty)
Ramaty egy idő van. A fákon óriási loncgömbök vagy mik vannak, megtépázva, lehet, hogy a fa eleve ilyen, nem tudom, ezek lehetnek a szarkáknak meg a kányáknak a házai. Berek sétány. Varjúfészek kár.
 
(kár)
Kár, hogy L. műv. elmegy, leszámol, a fizetéséből nem bírja fizetni az albérletét, meg plusz a rezsi is, hallom, sok neki, pedig művezető, az ő fizetése jobb kell legyen a közmunkásokénál,  azok mégsem mennek el, hová is mennének, a Taigetoszra, jól mondom? Plusz a tartásdíj is, mondja, sok neki. A többi művezetők számítgatják, hogy ha L. bérét négyfelé osztanák, akkor is csak 30 000-rel lenne több nekik fejenként, és az mi, na mi, lószar. Tessék?!, mondom magamban. Tessék?! – erősítem meg a kérdést. Az enyém másfélszer harminc sincsen. Álmos  műv. szerint semmi az a 30, annyiért nem éri meg a nyakába venni L. munkájának a negyedét. Tessék?! – mondom megint csak, tessék?! Mert nehogy már megszakadjatok, szegényeim, szegény művezetőim, nehogy! Meg szegény osztályvezetők! Meg szegény, szegény igazgatók! Mert azokból is van itt egypár a cégnél, ha csak kapásból körülnézek, hármat látok, egyenként egy-egy millkó fizetéssel, vagy ne legyek naiv: egy-kettő-három millkóval? Mármint az egyik felvevő helyről, persze. Mert több helyről is befolyik, becsurog nekik, mondják. Nekünk meg mi csurog be, ja, az, az be.
 
(túlélő)
Van az az idegen bogár vagy rovarfajta, picike, akár a szúnyog, még annál is kisebb, ezek vannak újabban a mosdóban, vécében, honnan kerülnek ide, gőzöm nincs, a munkások ruháján, cafatos nadrágszárán költöznek be, lehet. A piszoárból is fel-felszállnak. Rendkívül  alkalmazkodó faj, a maradék salakból meg a vizeletből kicsapódó sóból nyerik az energiát. Teljesen lekerekített a csöpp hártyás szárnyuk, mint a miniatűr helikopterek, olyanok, alig kell nekik energiabevitel. Pillék, túlélők.
 
(mi a francnak!)
L. búcsúztatására kora reggel, a tanácskozóteremben kerül sor. Amikor  benyitok, a főnökök, kicsik és nagyok, és még nagyobbak, a fal mentén körbeállnak. L. tollat kap, gravírozottat, plusz egy csontig elkoptatott ciroksöprűt a főművezetőjétől, díszesen fölszalagozva. Az ajándékok mellé kacagás is jár a kollégáktól. Csak én tátom a számat. Mi a francnak kellett ide benyitnom ma!
 
(Palika)
A Palika gyerek is távozik, a gereblyés. Reggel még lefürdött utoljára, ment leszámolni, nem hosszabbították meg a szerződését, három hónap után lejárt neki, vitte a zsákban a cuccait, szakadt fényvisszaverő-mellényt, bélése kilógó kabátot, sártól és  folyamatos kidörzsölődéstől  fényes páncéllá keményedett szárú nadrágot. A lakatot nekem kell leadnod, Palika, mert már nincs a Jenőke, tudod, mondtam neki halkan, nehogy fölidegesítsem. Az az enyém, én vettem! – vágta rá a gyerek mérgesen. Jó, rendben – hagytam rá hamar. A szekrényt, azt leadom – jelentette ki nagy garral. Mintha azt mondta volna: hülyének nézel te engem?!  
 
(műanyag?)
Valójában mi az a szó, hogy művezető? Műanyag biztos nem. Műszakvezető. S ha műszakot  vezet, akkor mi is a dolga? Nemde ott lenni a műszaknál, a csapatánál, és irányítani, vezetni a munkát. Nem pedig iratokat gyártani a följebbvalójának, hogy aztán a följebbvaló is tovább gyártsa iratát a még följebbvalónak, és így tovább, és így tovább. Már annyian vannak az irodákban, és annyi papírt elhasználnak, hogy csak na!
 
(terítő)
Hogy még egy vécépapírnak is milyen szép mintázata tud lenni! Csak ámulok a klotyón magamban. Mint egy csipketerítő, olyan! Aki ilyet kitalál, az biztos soha nem beszél csúnyán...
 
(most már biztos)
Most már biztos, hogy folyamatos megfigyelés alatt vagyok. A Repcepciós Rezső mindent lát, ő az első vonal, azt mondta nekem minap, ott is vagyok, ott is látlak, ahol nem gondolnád. Azt is tudom, milyen színű a tangád. Pont az is volt az érzésem mindig, hogy valaki kameráz engem titokban, és valahová elközvetíti a rólam készült anyagot, de hogy mi szüksége éppen énrám, gőzöm nincs.
 
(macska)
Ahogy lépek be a recepcióra, megakad a szemem a Rezső monitorán: egy meztelen nőt tett be háttérképnek, szerintem direkt nekem, hogy irigykedve nézzem: én sosem lehetek ilyen!... Valóban tökéletes a dáma, magamutogatón hanyatt fekszik a bársony kanapén, arcát felém, a néző felé fordítva, sűrű haja lelóg a párnáról, mint egy zuhatag, olyan. Olyan mint  Linda Evangelista tisztára, csak szőkében. A bőre frankón le van  barnítva a... –   nem jut eszembe,  most nem ugrik be… csirkemelegítő-lámpával?… Újabban gyakran vagyok úgy, hogy nem tudom valaminek a nevét… Aztán változik a háttér, s már egy macska mutatja felém a seggét. Kicsit hátrébb kell lépjek, hogy jobban  szemrevételezhessem. S akkor  jövök rá, hogy az állat egy kövér pacák pocakjára van, méghozzá színesben, rátetoválva úgy, hogy a bűvölő szemekkel visszatekintő (rám, a nézőre visszanéző) macsek hegyesen fölemelt farka alatti segglyuk tulajdonképpen az ipse koszos köldöke.
 
(tetkó)
Amíg én az íróasztalát polírozom, a Rezső az egyik félmeztelenre vetkőzött őr tetoválását gusztálja a sarokban. A fickó egyélő tetkó. Plusz belevágtak egy rozsdás bicskát a nyakába. Azt mondja rá a Rezső: tök jó!

(...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Ha te mondod, Jenőke!...
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2025 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat