Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

A Tó

*Hallama Erzsébet (1937 - 1991)

emlékének

A megfáradt arcú nő órák óta bolyongott a part mentén, meg-megállva, hallgatva a torkot fojtogató monoton hurrogást, lesve a víz felszínét, amely hol itt, hol ott csobbant meg váratlanul, titokzatos rezgésbe hozva az amúgy is torz tükörképeket.

Már ötven éve, hogy utoljára itt járt!

Pedig mindig készült ide. Ugyanakkor tartva a viszontlátás felkavaró élményétől, tiltotta is magának, hogy eljöjjön. Ötven évvel ezelőtt naponta kigyalogolt a tóhoz a faluból, általában reggel. Nagyapja ott ült a fűzfa alatt, szakadt szalmakalap a fején, és messziről integetett felé:

─  Meddig  várjak! Már megint elszuttyogtad az időt a seregélyekkel. Lány létére a madarakat lesi. Talán még kardod is van!

─ Van, de jól eldugtam, úgysem találod meg.

─ Hadd lám inkább, mit hoztál nekem a szatyorban!

─ Előbb mossál kezet! Fogadok, hogy még nem is mosakodtál ma.

─ Hát aztán! Nem attól jön fel a Nap...

A túlsó parton felröppent egy fácán, és éles, cserregő hanggal elhúzott a bokrok fölött. A  légáramlattól bemozduló nád különös hangon sustorgott.

„A zsoltárok hangja oly nyílt és egyértelmű, hogy éppen ezért nehéz eljutnunk hozzá… A zsoltárok hangja, mert oly nyílt és egyértelmű, könnyen eljut az idők mélyéből hozzánk…”

Valaki mintha lopva lehajolt volna mögötte és fölvett a földről egy kavicsot, lassan fölemelte, majd messze a vízbe hajította. Ám a tó vize nem csobbant meg. Maga a mozdulat is egyetlen hang nélkül, egészen lelassulva történt, s egy copfos kislány elmosódott alakját idézte.

Persze nem fordult hátra, hogy ellenőrízze, tudta jól: a lányt úgysem találná már az előbbi helyén.

Amint a megcsonkított, öreg fűzfa alá ért, helyet foglalt a rogyadozó, korhadt padon, a táskáját maga mellé a földre ejtette, fejével a fa felpöndörödött kérgű törzsének feszült, s hunyorogva, ábrándozva nézte a fodrozódó vizet.

─ Valamikor ki fog hűlni a Nap... ─ A lány most egészen közel ment el mellette, a hangja mégis oly távolinak tűnt, mintha a víz alól szólna; kicsi, törött képkeret meg egy rojtos végű szalag volt a kezében; nem nézett őrá, csak vonult egyenes tartással körbe-körbe. ─ És akkor örök sötétség lesz. Benne van az Időben minden. Minden, ami lesz, volt, és van. Meg lehet  érezni. De csak keveseknek adatik meg, hogy igazán érezzenek. Az Öregapa a kevesek közül volt. Nem járt templomba, de mindig keresztet vetett, amikor fehéren villámlott és éles csattanással dörrent. Vagy amikor a mellét összeszorította egy láthatatlan kéz, és barnás-sárga lett a bőre. Olyankor még imát is mormolt. Kérte Istent, hogy a tisztítótűzbe kerülhessen, s hogy jöjjön el, jöjjön el a feltámadás órája. Az Öregapa mindenről mesélt. A fák összerogynak, a hegyek súlyuknál fogva magukba roskadnak. De előbb még felfúvódik a Nap. Annyira, hogy elnyeli a Földet is. A fény elhajlik vagy visszahajlik, nem érkezik el a szemünkbe. Az Öregapa mindenről tudott...

A  nő újra és újra végigsiklatta tekintetét a vízen. Könnyű szélben lengedezett a nád. Halkan locskolták a partot a hullámok.

─ Ugyanúgy van minden, te lány! ─ hallotta az öreg hangját a nádasból.

─ Igaz ─ felelt rá a lány ─, ugyanúgy van minden.

─ Ugyanolyanok a hullámok. Ugyanúgy hajladozik a nád.

─ Igaz, ugyanúgy hajladozik a nád. Ugyanolyanok a hullámok.

─ Nem változik semmi.

─ Nem változik semmi ─ ismételte a lány.

─ A fák, a víz, a madarak nem őriznek meg minket.

─ A fák, a víz, a madarak nem őriznek meg minket, igaz ─ sóhajtotta a lány.

─ El fogok utazni, te lány ─ mondta az öreg. ─ Messzire megyek...

─ Nem baj ─ felelte a lány szelíden. ─ Egyszer majd értem is eljönnek, és elvisznek. Senki sem mondta, de tudom. Nem baj...

Elhallgattak. Hirtelen különös, lüktető csend lett körös-körül.

Kisvártatva újra megszólaltak, az öregember keményen, erélyesen:

─ Eljöttem hozzád, te lány! Ötven év multával itt vagyok!...

─ Mindig szerettelek ─ súgta a lány.

─ Tudod-e, mi most a legszebb, te lány?

─ Mindig szeretni foglak…

─ Akármit mondhatok már: néma a szám.

─ Ha meghal a Nap ─ sóhajtotta a lány ─, föltámadnak a halottak.

Erősödni kezdett a szél.

A nő a túlsó parton álló málladozó falú csónakházat nézte kitartóan; a tetőzete berogyva, az ablaka kiszakítva, ajtaján két széles deszka éktelenkedett x-alakban felszögelve.

─ Itt ébredtél fel nap mint nap ─ motyogta. Ez volt a ház ─ sóhajtotta. Egyszer azt kérdeztem tőled, míg töröltem a hátad: és mi lesz mindazzal, ami megtörtént? Este volt. Nagyon fáradt voltál. Alig hallottál és alig láttál. Siketültél és vakultál. „Kösd ki a csónakot a cölöphöz! ─ parancsoltál rám. ─ Tudhatnád, nem elég ha az orra parton van, kösd is ki!...” ─ Akkor én szófogadóan elindultam. Tudva azt, hogy nem láthatlak többé. Még megálltam utoljára az ajtóban. A tekintetem elidőzött a kezed érintette tárgyakon. Arra gondoltam: ez a pillanat a mi végső találkozásunk, a létezésünk elvitathatatlan bizonysága. Persze nem tudtam így megfogalmazni még, de érezni ezt éreztem. Irtózatosan nehéz, fölmérhetetlen szomorúság küszöbén álltam. Mindaz ami megtörtént, s amivé lett, ami megtörtént ─ együtt volt a szememben. Ami fájót elkövettem ellened, s amit már soha nem követhetek el, de elvetélten is bűnömül marad ─ ott tornyosodott előttem. Anyámra gondoltam akkor. Anyámra, aki olyan sokszor elhagyott engem, és akit én mégis annyira szerettem. A szenvedéseiért szerettem-e, nem tudom. Amikor kirohant a házunkból a hóba, fagyba, éjszakába, és én halálra rémülve vakon követtem... Ő a te lányod, Papa! És én az övé! És ő engem elhagyott! És te őt rég elhagytad! És én tégedet elhagylak! Mert te engem most elhagysz!...  ─  Erre gondoltam, és kirohantam a csónakházból. Kint tombolt a vihar, fehér és lila villámok hasogatták az eget, reccsenve dörrent, heves széllökések pattogtatták az ablakot, a fák összebólogatták lombjukat, a fagyalsövény földig hajolt...

A nő, mintha öklendezni készülne, egészen a térdére hajolva előregörnyedt, s mind a tíz körmével görcsösen belevájt a csupasz földbe.

A lány akkorra már ott állt a dombon. Súlyos, fekete felhők gyülekeztek fölötte, a nádas dülöngélt a szélben, a tó vize habosan loccsanva csapdosta a partot.

─  Hé!  Hahó!...  ─  Ott  állt  a  dombon és körbe-körbe tekintgetett. Hangját elvitte a szél. Mintha egy láthatatlan kéz be akarná tapasztani  a  száját. Haja lobogott, szoknyája mély homorulattal belapult a combjai közé.

A nő révetegen emelte tekintetét a sötétedő égre. Lassan fölegyenesedett. Ujjai közül kipergett a fölmarkolt föld.

─ Hé! Hahó!... ─ próbálta erőtlen, rekedt hangját. Kicsit még várt, aztán kábán elindult, ment a part mentén, mind határozottabb léptekkel, a haja, szoknyája csapzottan lobogott, lengedezett a szélben.

Ott ahol a nádas  sűrűje  volt, s ahol a part kissé benyúlt a tóba, imbolyogva megállt. Lábujjhegyre emelkedve kutatóan nyújtogatta a nyakát.

─ Hé! Hahó!...

Senki sem felelt.

Reggel a csónak ott volt félig felfutva a partra. Olyan volt, mint egy vízbefúlt kivetett teteme.

----------------------------

 *  „...Ne haragudjon, hogy ilyen sokára jelentkezem, de 1.) hosszasan betegeskedtem, 2.) próbáltam valamit kitalálni az írás megjelentetése érdekében.

  Mindenekelőtt: megtisztel az ajánlással, annál is inkább, mert az írás tetszik. Köszönöm.

  A Helyzethez bevittem, de mint sejtettem is, nem tudták vállalni, mivel szépirodalmat nem közölnek, s ezután se akarnak, s ez – valljuk meg – így logikus, legalábbis amíg a lap ilyen amilyen. Más kérdés, hogy közben beállt a csőd és egyelőre a kiadás szünetel (reméljük, ideiglenesen).

  Mit lehet tenni? Azt ajánlom, küldözgesse tovább a novellát. (És többet is!) Van sok hetilap, folyóirat. Hátha valahol mégis megakad.

  A kéziratot visszaküldöm, hogy használni tudja. Majd ha megjelenik, nyomtatott formában elteszem emlékbe.

  Jókívánságokkal üdvözlöm

1990. júl. 18.              H. E.”

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat