Kaszás Máté prózájából

Kaszás Máté

Csillagfény

Miután a vad októberi vihar oly csúful megtépázta házuk tetőzetét és kéményét, az öregúr sietett felhívni a járókelők figyelmét a veszélyre. Jókora léceket támasztott a járda külső szélétől a ház homlokzatának, és mind az épület északi, mind pedig a déli sarkánál egy-egy kartonpapírra jól olvashatóan ráírta: OMLÁSVESZÉLY, TESSÉK VIGYÁZNI!

A néni reggelenként először csak a zsalugáter propeller-szárnyacskáit nyitotta fel, majd ahogy a levegő fokozatosan felmelegedett, kitárta és kiakasztotta mindkét zsalugátert. Pár percig ott maradt sápadt arcával a napsütötte ablaknál a kivehetetlen, homályos szoba-háttér előtt.

Az öregúr akkorra már megfordult a boltból, hozott néhány zsemlét meg vajat, és kéthetente egyszer egy kisebb tubus mézet is.

Egyedül a tanító járt hozzájuk; naponta kétszer nyitotta és csukta a nagy, nehéz fakaput, reggel, amikor kiállt az udvarból, és délután, amikor visszaállt az udvarba a kocsijával. A néninek minden alkalommal hangos kezitcsókolomot köszönt, az öregúrnak pedig mély tiszteletemet mondott.

Az öregúr reggelente erős köhögési rohammal küszködött. Harákolását hallva, eleinte sorra elpucoltak a közeléből a macskák, ám később hozzászoktak a különös hangokhoz, s már akkor is odadörgölőztek a lábához, amikor az fuldokolva krákogott. Neki egyébként az volt az érzése, hogy éjszaka, a száján keresztül beléje költözik valami, és fészket rak benne. Lehet, fiókákat is nevel. Mint a madár. Abban biztos volt, hogy nem madár. Sűrű, sárga, vércsíkos köpet formájában távozott belőle annak a nem madár valaminek a salakja.

A kőműves azt mondta: – Na, ez nem is olyan katasztrofális, mint gondoltam. De van egy bökkenő: az öreg létrámat hoztam magammal. Ennek pedig istentelenül nyikorog a foka. Öreg létra, de jó létra. Meg kéne kicsit öntözni, van-e itthon pálinka, mert erre az kell...

Az öregúr mindenütt ott akart lenni, ahol a mester. Még a tető fölé is kidugta a fejét két szálkás léc között. Folyton úgy érezte, illik szóval tartania a felkért szakembert. De amit mondani tudott neki, az egy-két szóból állt csak, hamar a végére ért. Nem így a mester, aki, hál' isten, ontotta a beszédet. Ezen fölbátorodva az öregúr is összeszedte magát, s előadta, hogyan ismerkedett meg a tanítóval.

– Megyek a boltba reggel, és látom, egy úr térdepel az autója mellett, s igen szomorú. Mondom neki: megbocsásson az alkalmatlankodásért, megtudhatnám, mi baj érte? „Az autóm!...” – feleli, már-már sírva. Igen, az autója, mondom, mi történt vele? Erre a tanító, mert hisz ő volt: „Nem látja: nincsenek kerekei!...” Csak nem azt akarja mondani, hogy eltulajdonították öntől?, mondom. „Ellopták, itt, ezen a helyen lelopták őket az éjjel...” – És szegénynek kibuggyant a könny a szeméből. Nyomban bátorkodtam fölajánlani neki, hogy használja az udvarunkat leparkoláshoz. Hát így ismerkedtünk össze mi ketten – zárta az öregúr, és szeretettel a mesterre tekintett.

– Nagyon megható történet – mondta a mester. De most arra kell kérjem: húzza le a fejét, mert még be találom építeni a tetőbe. Nagyon megható volt, tényleg.

– És igaz! – mondta a padlásról az öregúr, ám azt már nem valószínű, hogy hallotta a mester.

A ház elkészült, s este, a lefekvés előtti szellőztetéskor így szólt az öregúr az ablaknál álldogáló feleségéhez:

– Tilda, kedves!

– Igen, kedvesem.

– Tilda, kedves, te tudtad, hogy a csillagfény, ami most megcsillan a szemedben, nemcsak hogy nagy messzeségből érkezett ide hozzád, de egy réges-rég letűnt időből való?

– Nem, eszembe nem jutott.

– A mester mesélte. Majd egyszer bővebben beszélek róla. A mester igazán derék ember, nem gondolod?

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat