Kaszás Máté

Idősb Hromos Elek végső útja

 

Ott volt az a takarítónő a morgó hangjával, kopott szandáljában, akkor vették föl munkára, amikor idősb Hromos Elekné a fiával, ifjabb Hromos Elekkel megérkeztek a kórházba. A főnővér hosszan magyarázta az új alkalmazottnak, hogyan kell itt a takarítást végezni. A szerencsétlen mindjárt fejbe kólintotta magát nagy igyekezetében a hosszú törlőfával. Huppogva köhögött. A rózsaszínű munkaköpenye zsebéből egy koszos rongyot rángatott elő, abba fújta az orrát. Aztán nagy lendülettel leemelte a teli vödröt a kocsiról, hogy vizet cseréljen, ám a kocsi megbillent, és egész pucerájával a kőre caffant.

A nővér azt mondta idősb Hromos Eleknének, szerinte azért égett szénfeketére a bőr a férje tenyerén, mert „a bácsi” egész éjjel a tüzes radiátorcsövet szorongatta. Hromosné odasúgott a fiának: Nem érezte, hogy égeti? Vagy érezte, és azért szorította? Ifjabb Hromos Elek nem felelt. Amikor beléptek apjához, idősb Hromos Elekhez, a nagy beteg épp kifelé tekintgetett az ablakon, a hatalmas fenyőfákat nézte, nem tudott betelni velük. Azt suttogta az érkezők felé elfúlón:

„Ilyen fáknak a rönkjeit fűrészeltem Komlón, a fatelepen. Ugyanilyen sudarasakéit...”

Még egyszer erőre kapott a nyelve.

Ifjabb Hromos Elek (45) lehajolt hozzá, úgy hallgatta apját, remegő állal. Azt mondta apjának nagyon lassan, tagoltan: mindig úgy képzelte, messziről, idegen országokból szállítják a fatelepre azokat a nagy rönköket.

„Á, dehogy! – legyintett id. Hromos Elek nyugodtan, túlontúl nyugodtan már. – Innen, ebből az erdőből hozták. Én tudtam.”

Hromosné az ágy végénél állt némán, és próbálta elképzelni mindazt, ami volt, de már nincsen. Hallgatva őket, férjét és meglett felnőtté érett fiukat, maga is elindult velük, az emberrel és a „gyerekkel”, visszafelé az időben. Látta a 35 évvel ezelőtti fiát és a 35 évvel ezelőtti férjét. A régi vágású férfit látta, aki magával viszi tíz éves gyerekét akkori munkahelyére, a fatelepre, zsemle bucit vesz a fiának meg főzőkolbászt. A gyerek a szalonnadarabokat sorra kiturkálja, apja jóízűen megeszi. „Még sosem láttam annyi kivágott fát, olyan szépen elrendezve, egymás tetejére rakva” – súgta apjának a „gyerek”. És hogy, emlékszik, keskenyvágányú vasút közlekedett a telep farakásai között. „Masszív csillék hosszú sora ...” – suttogta idősb Hromos Elek fogyó lehelettel. „Szénszag és fenyőillat keveréke...” – mondta ifjabb Hromos Elek, lelkesen. „Halott fák szaga...” – sóhajtotta Hromosné, persze csak magában. Akkoriban az ember még bőbeszédű. „Annyit beszélsz, mint egy asszony!” – veti sokszor apja szemére a tíz esztendős gyerek. Amúgy büszke apjára, legfőképpen az erejére, izmos karjára. Apja gyorsjárású, szinte mindig szalad. „Nem tudtam veled lépést tartani...” Zöld "nejlon"-busszal utaztak. „Bár – folytatja az emlékezést a „gyerek” – lehet, csak azért maradt meg bennem a nejlon szó, mert a sofőrt Náj Józsefnek hívják. Most polgármester a falujában, úgy tudom.” Beülnek apjával a buszba, Komlón, és elfogyasztják a maradék főzőkolbászt. Közben kifelé nézelődnek az ablakon, a kora délutáni forgalmat figyelik. Három óra; még hét ágra süt a nap, bár a levegőben érezni a város jellegzetes szénfüstjét is. Aztán 15 év eltelik! „Tizenöt év múlva – folytatja a gyerek – újra együtt megyünk Komlóra. Akkor már Zsigulival! Emlékszel?...” A „gyerek” mesél, mesél. Az ember csak néz kifelé az ablakon. Kilenc évig hajtotta azt a kocsit, magyarázza a „gyerek”. „Az első közös utunk mindjárt Komló volt. Most már emlékszel?” A presszóban sört rendelt apjának, magának üdítőt... Kocsik és kocsik – ifjabb Hromos Elek sorolja, hány autója volt eddig. Végül szomorkásan azt mondja: „És ez a mostani. Ebbe még nem is ültél, apa...”

 

*

 

Az út oda, abba a sötét kórházba, újév napján, hazulról, a házukból egyenesen a halálához vezető útja volt az embernek, gondolja id. Hromos Elekné. Ahogy a mentősök a hordágyon kifelé vitték, férje még megmarkolta utoljára a barna borításajtó-szárnyat, megtorpanásra késztetve a mentősöket. Megérezte, hogy nem látja többé a házát? Ő akkor nem ülhetett be a mentőbe, nem volt benn szabad hely, egy másik beteget is szállítottak ugyanakkor, neki a „gyerek” nemrég vásárolt kocsijában kellett utaznia, de útközben elromlott az autó, a falu határában, a fagyos éjszakában leállt, az embert meg csak vitte tovább a mentő, nem kiálthatott utána...

 

*

 

Nézi a néma tévében – "azóta" szándékosan nem ad rá hangot – a haldokló gepárdkölyköt, ahogy az a tűző napon a testvérét várja. Nézi a testvért (ugyanolyan göthös; egész famíliájuk oda), amint egy lapátfülű kutyát próbál elkapni (kétszer, háromszor nekiiramodik, sikertelenül). Nézi a haldokló gepárdkölyök imbolygó járását, végső elhagyatottságát (minden halál ilyen?). Nézi, ahogy körben gyülekeznek a sakálok (csak leülnek a közelben, s figyelik a tehetetlenkedőt, aki jobbra-balra dülöngél). Az éhségtől elgyötört csont és bőr lény még fel tudja mérni helyzetét: a testvér nem hoz neki enni: nincs remény. Ám a dögevők nem rohanják le azonnal, várnak. Talán a villámgyors ragadozót – (akivé válhatott volna) – tisztelik a várással? Szándékosan nem néznek a szédelgő szemébe. A reszkető lábakat lesik csak, sunyt farokkal. Mind itt vannak, körbeülték, mint egy asztalt. Várnak. Várják, hogy kihűljön az ételük. Legalább annyira, hogy nem néz már a szemükbe!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Idősb Hromos Elek végső útja
Kaszás Máté prózájából - © 2008 - 2024 - jo-novella.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat